Paolo és Francesca • A Pokol ötödik éneke
A Pokol ötödik éneke
kevesebb hely van kerítve e mással
s annál több fájdalom, mely jajba föltör.
áll, bűnt kutat szélén a bemenetnek,
ítél, parancsol, farkcsavargatással.
elébe jutva bűnüket kihírlik
s ő ismerője minden csúnya tettnek,
és annyiszor csavarja körbe farkát,
ahányadik pokol bűnére nyílik.
s mind hozzá sorban ítéletre tart,
szól, hall, aztán útra készíti sarkát.
szólt Minos, amint közelébe jöttem,
pihentetvén a szörnyű hivatalt.–
Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles.«
És szólt vezérem, ki sohase retten:
így akarják ott, hol szigorú törvény,
bármit akarnak – és többet ne kérdezz!«
hallani jajgatás, oly helyhez értem,
hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén.
mely, mint a tenger a viharba, zúgott,
mint tenger, zúgott ellenséges szélben.
itt örvényében vitt sok béna lelket
s gyötörve őket és forgatva búgott.
vad jajgatásba tört ki s káromolva
Istennek örök erejét, kesergett.
e büntetés, ki vétkezik a húsban
és kéjt keres, bár abból kára volna.
telt tág csapatban szállnak, seregélyek,
úgy itt e szélben, zordban, háborúsban,
s mind tudja jól, hogy többé – nem nyugalmat,
de még csak egy kis enyhülést sem ér meg.
légben magukból hosszú sort kötözvén:
úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat,
és én kérdeztem: »Mester kik lehetnek,
kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?«
amelyről benned tudni kelt kívánság,
császárnője volt soknyelvű tömegnek.
s ezért rendelte: »illik ami ízlik«,
hogy életének kisebbítse gáncsát.
férje Ninus hagyott a trónon hátra,
merre ma szultán birodalma nyílik.
mert holt Sychaeus ellen élni lázadt,
utána jő a kéjes Kleopátra.«
ádáz kora, ott volt a nagy Achilles,
kit végre is szerelme leigázott.
árnyat ujjal mutatva, mint kinek
szerelme miatt lett halála véres.
költőm a régi daliákat, nőket,
érzém, szememben részvétköny remeg.
hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak
s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket.«
és kérjed ama szerelem nevében,
amely röpíti őket – erre várnak.«
szóltam hozzájuk: »ó szomorú lelkek,
jertek felénk, ha Más se tiltja épen.«
száll egyenest a légen át az édes
fészek felé s szárnyat vígan emelget:
légben elválva Dido csapatától
hálával jött a részvevő beszédhez.
ki eljössz égő legünkbe a földről,
amely még nedves vérünk bíborától:
elzárva, kérnők, legyen béke rajtad
ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.
beszélünk mi vagy figyelünk igédre,
amíg a szél, mint most egy percre, hallgat.
leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
hogy társaival békét lelne végre.
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt – rágondolni félek,
szívemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
ki vérünk ontá, azt Kaina várja.«
a gyászos pár ily szavakat kiálta.
lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
s a költő kérdé: »Szivedet mi vájja?«
Hány édes gondolat vihette őket a kínos útra,
mennyi titkos óhaj!«
s kezdém: »Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hogy a könny erőtet,
hogyan lett megismerni bátorítód,
minő az édes vágy, a kétes mámor ?«
mint emlékezni régi szép időre nyomorban,
ezt jól tudja bölcs tanítód!
szerelmünknek csíráját, úgy csinálok,
mint aki szól és sír hozzá előre.
olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről,
s senki ránk nem vigyázott.
s arcunk az olvasásba belesápadt,
de főleg egy pont lett, amely megejtett.
mely csak egy csókra szomjazik bolondul:
ez, aki tőlem többet el se válhat,
így Galeottónk lett a könyv s írója.
Aznap többet nem olvasánk azontul.«
a másik zokogott, hogy úgy éreztem,
mint akinek elhal egész valója