Füst Milán: Halotti zsoltár
Nem hallottátok esdekelő szavam,
Nem fogtátok meg a fuldokoló kezét
Ó nem vettétek kézbe haldokló szívem
Beteljesedék én rajtam Uram.
Lehúnytam a szememet s reámjönnek haragosaim.
S amiért mozdúlni többé nem tudok:
Tebeléd vetettem immár minden bizodalmamat.
S magános lelkemet kezénél vezesd Te
A vak úton, melyen eddig nem járt még soha
S szent lehelleteddel Te védd meg őt
A nyüzsgő lelkek ártalmaitól is.
Be jó volt megösmerni csodáit,
Be jó volt megnézni, milyen a jég,
Milyen a hó, milyenek a fák és hegyek.
Várom a sötétben vezető jó Kezed,
Ne szeresd őket, kik nevetnek káromon
S kik rossz hírem terjesztik, hogy semmire se vittem.
Ó mint szeretlek én tégedet Uram.
Rossz volt ez az élet, de jő egy jobb reménység:
Jóság és barátság talán visszatérnek,
S talán átölel az égi szerelem.
Sok mindent műveltem sírva és kacagva,
S némák az én társaim, kik mondtak sok bolondot
S meghatottak ők, kik rosszúl perlekedének:
Facta hominum! - tudja a temető!