II.
II.
A két lány idegenül, ingerült ellenségeskedéssel volt együtt a szobában. A kerek asztalon a kis lámpa égett, a sarkokban mély sötétség, a bútorok alá beszokott házi sötétség hevert s nyújtogatta ki tagjait a kopott ócska szőnyegeken, mint valami mesebeli szörnyeteg, amelyhez úgy hozzászokott az ember, amelyet olyan ártatlannak ismer, hogy már nem fél tőle, ha lába körül csavarodik s felkúszik a bokákon, a csípőkön…
Az olcsó, vedlett szőnyegen legelészett, mint valami furcsa kérődző barom, földig csüngő abroszának sarkával, a kerek asztal, az ablak fölött a vakult tükörből kísértetek lestek ki és mulattak a két lány elvadult ingerültségén, csak a pók takácsolta nyugodtan finom, nemes kis hálóját a nagy ebédlődívány felső gombján.
– Jobb volna, ha valamit csinálnál – szólt Böske, a sima hajú, házias, sima arcú vénlány, aki sűrű, apró, szapora öltésekkel gomblyukakat varrt ki egy kispárnára, egyenletesen és szigorúan, mint valami gép.
A kisebbik lány felébredt ábrándjaiból, hátravetette magát, s a nyaka betört, ahogy elterült a széles kopott díványon. Felmeresztette nagy, sötét szemeit a plafon zöld és vörös dühödöttszínű rózsáira, s kihívóan mondta:
– Mit csináljak. Okosabbat is tudok.
Böske még színtelenebb és ingerültebb lett.
– Tudom… mit tudsz – sziszegte –, csak nem akarok szólani.
– Ó, csak tessék – csattant fel a kihívás.
– Hát akkor szemtelen vagy, tudod!
– Aki mondja.
– De hallgass!…
– Parancsára, néni!
– Arcátlan…
– Aki mondja.
– Komisz, neveletlen, szemtelen, komisz.
– Haha.
– Arcátlan, neveletlen.
– Egy kis változatosságot kérek.
– Szemtelen.
– Aki mondja!
– Így beszél egy tizennyolc éves!
– És így egy huszonnyolc…
– De fogd be a szád!… Te!…
Az anyjuk lépett be.
– Vali!… – kiáltott rá a kisebbik lányára, aztán síró, nyögő hangon, ahogy szokott, nyávogott nekik. – Ne veszekedjetek, gyerekek. Ugyan az istenért, ne veszekedjetek.
– Kikérem magamnak – lihegte Böske –, én nem veszekedhetek evvel a taknyossal… Összeszidom és megvan.
– Korodnál fogva… – morogta huncut gonoszsággal Vali.
– Vali! – kiáltott rá az anyja.
Erős fekete szemei, sovány, nagy orra éppen olyanok voltak, mint a kisebb lányáé, de oly közönséges cselédfáradtsággal mozgott, élt, nézett, mint a nagyobbik.
– A neveletlen – morgott még Böske, s újra nekifeszült sovány, görcsös ujjaival a megfeszített vászonnak, amelyet hosszú ujjaival húzott szét, s fényesen villogó kis tűvel szaporán öltögetett tovább.
Vali pedig elnézte a plafoncirádákat, amelyek, mint óvér ették bele magukat a festés szürkénfehér homokjába. Úgy töppedt meg magának a puha beesett díványon, mint édes kis vérszopó állatocska, amely órákig, évekig el tud ülni leshelyén, hogy várja, lesse áldozatát, áldozatait, kifeszített csábító hálóinak cseles zugában.
– Olyan, mint egy pióca – mondta Böske.
– No, ne beszélj ilyen hangon a húgodról.
– Eh, mindbe beleakaszkodik… – s a húgának udvarló férfiak ostoba tömegére gondolt. – Nem tudom, mivel veszíti meg őket.
– Irigyel!… – bökte ki vihogó felbuggyanással Vali.
– Hallgass! – pattant fel rá az anyja a széken. – Nézze meg az ember! Szégyelld magad!
Vali elrántotta a vállát, s két könyökébe támasztotta az arcát a dívány karján. Hegyes, fehér orrocskája mint a madár csőre fénylett ki puha, gömbölyű fehér karjai közül.
Az óra csendesen ketyegett, az anya a szíve verését hallotta a méregtől. Csak nézte, nézte a lányát, várta, mi lesz.
– Na!… Ne tehénkedj ott úgy, mint egy…
Vali meg sem mozdult.
– Hallod!
A lány szélesen elmosolyodott, kis kezeit az arca mosolya felemelte, mint a bab csírája a követ.
– Ejnye, azt a!… Te szemtelen! Hát velem truccolsz!… Mingyán széthasadok most! – kiáltotta befúlt torokkal az anyja.
Felállott s kedvet érzett, hogy nekimenjen s megverje a lányát, mint nemrégen is, kislány korában ahogy megrázta, megrakta… De eszébe jutott valami, s lefolyt, visszacsorgott a dühe. Visszaült az asztalhoz s lecsavarta a lámpát, mert füstölni kezdett.
Vali hirtelen mozdulattal hasravetette magát a díványon. A szoknyája fennakadt, a lábai kilátszottak, s piros harisnyakötője a sárgaréz csattal megcsillant a lámpafényen.
– No nézze! Nézze ezt az arcátlant! – kiáltotta Böske, akinek már derogált tessékelni az anyját.
– Vali!… Vali!… Te komisz, te!… Kitapodlak, te…
S végre kikiáltotta a csúf szót, ami már hetek óta ott volt a száján, mikor a lányának szemérmetlen viselkedése kiforralta előtte.
Egy pillanatig azt hitte, valami borzasztóság történik. Az ő szemérmes lénye valósággal felforrt tőle, mintha pezsgőport vetnek a vízbe, de azonnal le is csillapodott, s szinte meghökkenve érezte, hogy Böskének egy arcizma sem változott, mintha nem hallotta volna, s a másik percben Vali fojtott, kuncogó kacagása úgy csapott fel, mint egy ellenállhatatlan mennycsattanás.
A kislány szétvetette kövér, formás karjait, s kacagva hempergett a díványon, és hányta-vetette magát és vonaglott, csípejét úgy felhányva, mint a csikó, s éppen semmit sem gondolva a ruhájával, a szoknyája fodrozásával.
Az anyának szédülése volt, evvel az elementáris jelenséggel szemben megbénult az ereje, s a gutaütés rohamát érezte.
Ebben a percben a kislány levetette magát a díványról a földre, mert másképp nem tudott felugrani, aztán mint a forgószél rohant ki a másik szobába, ahol az apját látta meg, amint megérkezett s az udvarról belépett.
– Apuci! apuci!… – sikoltotta, s a nyakába ugrott az apjának, aki még csak a botját tette le, s nagykabátban és szemébe húzott csárdás kalapjában állott. Átfonta az öregember vastag vérmesvörös nyakát fehér karjaival, és forró, kemény kis ajkaival erős cuppanós csókokat rakott a két borostás orcájára, a pipa és borszagú szájára, a szemére, tüntetően, kirakatba dobva a hízelgését.
– Nonono – csak meg ne egyél már – te béka!
S az öregember mosolyogva ölelte be kigombolt nagy kabátjának a melegébe a kislányt, s szinte erősebben szorította magához a gyerekét, mint muszáj lett vón. S a kislány úgy belesimult, úgy odaadta magát és úgy csókolta az apját, mintha megőrült volna ebben a pillanatban.
Az apa kissé el is restellte magát, s eltaszította a lányt.
– Hijnye, de rádjött a nagy szeretet – mondta, s a felesége felé lesett szürke apró szemeivel.
Az asszony epeömlésesen morgott.
– Rá…
S lehajlott, hogy kihúzza a szőnyeget, amit Vali összerúgott. Böske tovább varrta a gomblyukakat, s egy kis dünnyögéssel áldozott az apjának.
