III.
III.
Egy ungvári szálló szobájából írok. Hozzád sírok utolsó sírással ebből a szobából, hol hidegebb az egyedülvalóság.
Odameredek az ablakhoz. A futó tömegben, mint egy óriási bárka leppeg egy bútorszállító kocsi. Mozdulatlan sebesülteket vesznek ki belőle. Némelyikből kihasad egy ordítás. Az emberek bámulnak.
Az utcán kóválygó katonák közül egyet-egyet odavág az aszfalthoz a kolera, eltorzult ajkán kitajtékzik a halál. Meredt szemei belemerednek a szemembe.
Fiatal népfelkelő csapat halad el énekelve. Felsőtestükön régi waffenrokk, alul parasztgatya és bocskor. Nagy gyermekszemük úszó nevetéséből kikandikál a kérdés: – bácsi, merre lakik a halál?
Ez a halálos, összeroppanó, síró-daloló világ: én vagyok. És mindenre Tőled várom a megváltást. Minden, minden jóra volna, ha Te megkönyörülnél rajtam.
Pedig Te jó vagy és gyermek vagy. Tíz éve nem láttalak, de bizonyos, hogy ez a tíz év nem mert Hozzád nyúlni. Úgy surrantak el Mögötted, mint ahogy a lopók kikerülik a lámpa áldott kiviláglását.
Amíg Veled voltam, egyetlenegy tiszta gyermekélet voltam. Azóta két életem van. Az egyik a napról-napra meghalás, az akart pazarlás, a sötétbe lépés. A másik mellette húzódik, célosan, fényesen, tisztán, mint egy kivilágított folyó. Ez az az életem, amit Veled éltem volna.
Künn az utcákat szaladó nők ordítása veri fel: – Uzsoknál betörtek az oroszok! – Lefekszem, eloltom a lámpát, elalszik bennem a beteg világ s gyermekkezed hűsíti homlokom.
