IV.
IV.
És mégis lehet, hogy most el kell pusztulnom. Hogy megmentő szavakban nem jössz segítségemre. Felejtés, bölcs tanácsok, az asztmondják s szegény illendőségek visszatarthatnak. De legalább neked gyónok meg.
Hősnek születtem s epikára. Hitvallónak, tisztának, szentnek. De minden nap mindennapi volt s az emberek mérsékelt emberek. Összetörtem a nagy vonásokat, karikatúrákba tréfáltam erőmet, hogy megbocsássák a különbségem, hogy ne nevessék, hogy tragédia vagyok. Hányszor vágtam hasra magam a sárba, csak hogy pajtásnak örvendhessenek, csakhogy ne sértse őket egyedüliségem.
Mert egyedülinek születtem s ezt volt a baj. És kétségbeesetten kívántam mindenki lenni. Tőr sohasem voltam, mankó sokszor voltam.
Most meg kell halnom, halállal-é vagy halálabb halállal? Nem tudom. Pedig lelkemben még irtatlan dús prairiek vannak, hol tápláló álmok lesnek megsejtett formákra.
Ó, Juliska, égő ravatal a világ s megvert Atillák zuhannak reája. Ki merészel most külön halni? A meddő halál fájhat a földnek. És mégis minden halálnál szebb volna a jövő, használó erők elért célja. Ha van művészi álmod építésre, könyörülj szétszórt köveimen. De ha temetni most jobban szeretsz, maradj néma, Juliska.
