Albert Samain: Bacchánsnő
Van, – tudom, – szív olyan, mint a harmat s a hó;
De engem, meztelent, a Kéj mindenható
Talpa tipor s ragály lakik az én szivemben.
Mint a lusta nagy gyümölcs, emlőm halkan lelankad;
S mint csóktanyák vak tükrén vén karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
S már omlatag derékkal, de örök daccal, győzök,
Hisz, ha nyakam lehajtom, bőrömbe mérgeződött
ezernyi szerelem édes illata árad.
De hogyha vérem zajdul: im egy királyi férfi!
Megreszketek s egyetlen pillantása úgy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesujt és eléget.
S egyszerűn – mert a nyafka édelgést megvetem –
Tapadó ajkamat fogára temetem
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam.
Hisz aztán szívem úgyis csak üszkös rongy marad,
Az ébredés, mit őrült, szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
Tág karikái völgyén szemem lustán pihen:
Oh, ki mondhatja meg: setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?…
A tűnő perc szivemben nem hagy, csak ravatalt,
Hol a tegnapi láz?… oh, hol a kifacsart
Gyümölcs íze, ha héját hátad mögé dobod?
Hogy akit csókom ér, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon, lázas-reszketegen
Ne érezné a nyilt sír hideg lehelletét!
Csak túlélni a test, míg ujra, fájva, gerjed;
Oh szakadatlan csókok, oh szakító gyötrelmek,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
Józanság és szemérem, hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitúlnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vér-rokon,
Testemnél, víni készen, pompázó alkonyon,
Találkozik s szemük véresen összenéz!…
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószagom hadd virúljon, kacagásom hadd zengjen
S szemem mezítelen kináljon kéjt!… De este
Vonaglik… s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése;
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
De meglapuló csendjük kész már az új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek s bomlott hajam lobog!
Vagy nézni föl az égre, mint kicsi gyerekek…
Az égre!… Ám Apolló ott nyilat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyilak tűzesője
De trünján süketen s vakon a Végzet űl;
S lelkem, kéjre itélve és menthetetlenűl
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja.
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyba lent közelgő lovak lába dobog…
Félmeztelen kihajlok a nagy, fekete ajtón,
S úgy hívom – mint halódó, ha inni kér – sohajtón…
Már jő! Balsors reá, mert része lesz kegyemben!