Albert Samain: Tavaszi est
Albert Samain: Tavaszi est
Koratavaszi esték: titkolt és félvesejtett
Szerelmek… szelid szélben kibomló puha selymek…
Csiklándó légi ujjak… titokzatos tömjének…
Kicsordult égi kelyhe egy angyal szép kezének…
Oh, milyen vágy teszi, mily szívriasztó zajlás,
Hogy most a nők csípőjén oly epedő a hajlás?
Rózsásarany az alkony s a lég örömtől telt el,
S a város is, ma este, dalol miként a tenger.
A félig nyilt ajtójú parkban még fénylenek
Az áprilisi friss fák s köztük zöld por remeg.
Munkásnépét haza most engedi a műhely,
S kong sorba lomha léptük s oly szeliden merűl fel
Zord homlokuk az árnyban, mintha, hol bús szenny csorgott,
Lágy Veronika-kéz törülné le a kormot.
A hétnek vége már s vidáman az est hűsét
Harangszó zengi át, mert holnap itt a húsvét;
Oh, vén gót tornyok öblén reszkető agg harangszó,
Ódon, katholikus korok mélyéről hangzó, -
Zeng-bong s szivünkben is, szelíden vélerezgvén,
Valami kopott húr zsong, áhítatos s keresztyén.
De már, bús fátylai alatt is szép mosolygó,
Az éj, a pogány papnő jő s már az arany bolygó,
A hold, a mély azúron rajzolva fínom ívet
Mind magasabbra leng s egyre tisztább s szelídebb.
Egy perc, s az égő város egyszerre elcsitúl,
Azt mondanád, reá most lágy asszonykéz simúl.
Lassan minden zaj elhal és minden szín kiég,
Áll az esti varázslat: és minden csupa kék!
Oh perc, feledhetetlen, mikor a tömeglélek
Is érzi, hogy a tűnt nap egy kis tovatünt élet…
A szíven át most kósza vágy lágy hulláma illan,
Míg az árnyban kocsik lámpás-csillaga csillan.
Oh, tavasz-esték: halk szél… heve könnyű sohajnak…
Édes szemek… szelíd kéz… epedve nyíló ajkak…
S a Szerelem, rózsával fogai közt, hanyag
Bájjal, földre lecsúszó köpenyben, hallgatag
A folyó korlátjára könyököl puha-resten,
És fátylas szép szemével, kegyetlen ifju isten,
Míg arany tegezébe nyúl, mely nyillal tele,
Rámosolyog az Éjre s az egyetért vele.
Szerelmek… szelid szélben kibomló puha selymek…
Csiklándó légi ujjak… titokzatos tömjének…
Kicsordult égi kelyhe egy angyal szép kezének…
Oh, milyen vágy teszi, mily szívriasztó zajlás,
Hogy most a nők csípőjén oly epedő a hajlás?
Rózsásarany az alkony s a lég örömtől telt el,
S a város is, ma este, dalol miként a tenger.
A félig nyilt ajtójú parkban még fénylenek
Az áprilisi friss fák s köztük zöld por remeg.
Munkásnépét haza most engedi a műhely,
S kong sorba lomha léptük s oly szeliden merűl fel
Zord homlokuk az árnyban, mintha, hol bús szenny csorgott,
Lágy Veronika-kéz törülné le a kormot.
A hétnek vége már s vidáman az est hűsét
Harangszó zengi át, mert holnap itt a húsvét;
Oh, vén gót tornyok öblén reszkető agg harangszó,
Ódon, katholikus korok mélyéről hangzó, -
Zeng-bong s szivünkben is, szelíden vélerezgvén,
Valami kopott húr zsong, áhítatos s keresztyén.
De már, bús fátylai alatt is szép mosolygó,
Az éj, a pogány papnő jő s már az arany bolygó,
A hold, a mély azúron rajzolva fínom ívet
Mind magasabbra leng s egyre tisztább s szelídebb.
Egy perc, s az égő város egyszerre elcsitúl,
Azt mondanád, reá most lágy asszonykéz simúl.
Lassan minden zaj elhal és minden szín kiég,
Áll az esti varázslat: és minden csupa kék!
Oh perc, feledhetetlen, mikor a tömeglélek
Is érzi, hogy a tűnt nap egy kis tovatünt élet…
A szíven át most kósza vágy lágy hulláma illan,
Míg az árnyban kocsik lámpás-csillaga csillan.
Oh, tavasz-esték: halk szél… heve könnyű sohajnak…
Édes szemek… szelíd kéz… epedve nyíló ajkak…
S a Szerelem, rózsával fogai közt, hanyag
Bájjal, földre lecsúszó köpenyben, hallgatag
A folyó korlátjára könyököl puha-resten,
És fátylas szép szemével, kegyetlen ifju isten,
Míg arany tegezébe nyúl, mely nyillal tele,
Rámosolyog az Éjre s az egyetért vele.
Fordította: Tóth Árpád
