IV.
IV.
Megsoványkodott szegény, arccsontjain, szemein kiégett a láz, ajkait megcserepezte az olthatatlan szomjúság. Minél több megvetés, gúny, szánalom érte, annál féktelenebb gőggel lobogott benne rejtett kincsének tudata. De mert sokat szenvedett az emberektől, bohócnak kezdte mutatni magát s annyi tréfát mondott, hogy mikor ős élet-szükségletből azt kiáltotta: kincses bánya vagyok! – ezt is bolondságnak vették. Nevettek és ritkábban bántották. De jaj, ez talán még jobban fájt neki.
– No, gondolta egyszer, elmegyek a nőkhöz. Talán az ölelésben felmelegszik az emlékezetem. – Ment és egy fiatal lánnyal találkozott. Nagyon-nagyon szép gyermeklánnyal. Így szólt neki:
– Szeress és én királynővé foglak tenni. Szeress és ha nagyon fogsz ölelni, kitárom magam eléd. Nincs annyi kincs a világon, mint amennyi bennem van. Te leszel a leggazdagabb lány és minden kívánságod teljesülni fog.
– Mikor? – kérdezte édes praktikussággal a kis lány.
– Amikor nagyon fogsz szeretni és nagyon fogsz ölelni.
– Hisz én úgy szeretlek! – kiáltotta a lány és a fiú nyakába vetette magát. Elkezdte mohó szaporasággal ölelni és csókolni.
A fiú új és új nekirontásokkal lakomázta a szép fiatal testet. – Még egyszer, még egyszer, most, most fog kiszakadni a varázs-szó égő testemből. – De a szó nem jött s minden ölelés után még fáradtabban üresnek érezte magát. A kis leány unni kezdte a mulatságot:
– Hol vannak a drágaságok?
– Most mindjárt, csak még egy ölelést!
Azután megint zsibbadt, fáradt, dühös kétségbeeséssel hullott vissza, mint egy acélba vágott karom. – Szemtelen, koszos csaló koldus! Mindig utáltalak! – szólt a lány és otthagyta.
A fiú tragikus, éhes kereséssel ment tovább. Egy másik nő jött vele szemben.
A nő karcsú, nyúlánk szép barna nő volt. Lehetett 22–23 éves. Nagy fekete szemében, szép szabályos arcán, világító homlokán, kéken fekete haján, nemes tartásán: mindenen lélek ült. Helyesebben: csak nemes lélek volt, melyre csak úgy gyengén bőrözött rá ez a finom lehelet-test, mint a vékony föl a megfútt forró tejre. A fiú így szólt hozzá:
– Ó gyere és álljunk össze a lelkünkkel! Te leszel az, aki megnyitod börtönöm ajtaját és felhozod az elrejtett ragyogó kincseket. Nézd, magamban hordom a világ minden kincsét, de elvesztettem a szót, mely hozzá vezet. Egyedül kergetve a világon ordít lelkem testvér-lélek után. Mert a test csak sajog, de a lélek szeret.
A lány felelt: – Most tudom, hogy miért vagyok. Mert látom, hogy a te kiegészülésed vagyok. A test szerelme olyan, mint az árnyékok rángása a hideg falon. A lélek szerelme visszazengő dal.
Azután szép verseket, nemes gondolatokat és finom érzéseket mondtak egymásnak. És látszott, hogy a lány ezekben fontosnak tudja magát. Így telt az idő késő estig. Akkor lefeküdtek s kivont éles kardot tettek maguk közé. Reggel felkeltek, megint versek, finom érzések és nemes gondolatok következtek. A fiú lázas hevületben kereste a vesztett varázst, néha, néha mintha a szavak meleg vonaglása fel-felidegződött volna énje mélyén. Éjjel megint kivont kard. A lány is várta a kincseket. Harmadnap este, mikor lefeküdtek, a lány türelmét vesztve, elrekedt hangon szólt.
– tudod, édesem, vagy lássam már azokat a drágaságokat, vagy legalább ezt a kardot dobd a fenébe.
Szegény püfölt fiúnak ilyen pofon még nem fájt. Nem hogy a varázst visszaemlékezte volna, de még saját édes nevét is elfelejtette. Kiugrott az ágyból és befutott a mostoha éjszakába.
Reggel egy barázdált föld mellett ment el. A földön, lassan, egy szép termetes lány ballagott, ki kötényéből széles marokkal magot merített és a barázdákba vetette. Amint vetésre hajolt, vörös szoknyája alól kivillantak fehér combjai. A földből egy nagy ígéret szállott felfelé.
A fiú megállott. – A szerelemben nem kapom meg, amit keresek. A szerelem ugrás az üresbe, kapkodás a buborék után. Ezt a lányt elveszem feleségül s ha jövőt vetek, elő fog törni belőlem a varázs, mint ahogy a hegyből kijön az arany a tavaszi patak lökésére. – Így szólt:
– Légy feleségem, szép leány. Társat, családot kívánok, hogy szent, munkás békében találjam meg vesztett kincseim.
– Engedelmes, jó feleség leszek, szólt a lány. Kitűnően tudok főzni és magam varrom a ruháimat. Meglátod, milyen boldogok leszünk.
Megtartották a lakodalmat. A csend és béke úgy szállt az első napokban a fiúra, mint a megeredt hó a fázó földre. És mind-mind feszültebben hallgatott e boldog csend felé: mélyén, mélyén ott érezte felengedni a megfagyott varázs-szavakat. A negyedik nap estéjén együtt ültek s felesége arról beszélt, hogy milyen ruhája volt a nénjének, mikor férjhez ment.
– Ezt már negyedszer mondja – gondolta magában a fiú. – Vajon hányszor hallom még életem végéig?
Azután ő akart beszélni, de nagyon nehezen talált egy-két vacak szót magában. Nini, már minden neki való szavamat elbeszéltem neki. Úgy látszik, elöl kell kezdenem.
Halálosan kezdték unni egymást s a kicsi dolgok és mindennapok mint botorkáztatóbbak lettek. Úgy, hogy unt testéből még jobban eltűnt még a rémlett emlék is. Felesége egy évre idétlent szült. Olyan volt a gyermek, mint egy denevér. Az emlősök azt mondták volna rá: – Ni, madár! – A madarak: Fuj, emlős! Erre szegény fiú egy este örökre megszökött.
