V.
V.
Sötét este, hidegben, egyedülvalóságban, elérkezett az Isten háza elé. Benn fény volt s emberek. Egy édes vigasztaló ének csendes szárnyalással szállott kifelé. A fiú szólt:
– Ó, bemegyek ide és rám fog melegedni az anyám ölelése. És a felmelegedett alvó gyermekből belém fog patakzani az ősi hit s magával fogja sodorni kincset láttató drága szavaimat. Mert nem veszíthetem el az életem. Meg kell ragyogtatnom a világnak temetett kincsem. Uralkodnom kell.
Bement a templomba. A templomban nagy széles fényű fehér gyertyák álltak, mint bontott hajú fiatal leányok. A hívek meghajolva, csendes mozgással, félhangon imáztak, mint ahogy hajtott bárányok ringanak az esti mezőn. Ének is volt és orgona, lelket öblögető lágy ének. Az oltár felett volt Isten szeme, Mária s karján a kis Jézus.
A szelíd fény, a hegyes árnyékok, arcok, imák, ének, orgona, Mária, Jézus valami szelíd, lágyan hullámzó folyóba egyesültek, mely átfolyta énjét s halvány gyermeknapjait gördítette lelkébe. Már hallotta a szelíd friss habok ajkán az első hangot…
– Mindjárt meg lesz a gazdagságom. Ó, emberek, milyen nagy büntetésetek lesz az irigység.
Az orgona elhallgatott, az ének megszűnt, a hívek kimentek. Egyedül maradt az üres templomban. Odament az oltárképhez és feléje sírt:
– Isten, Isten, feléd hajítom tépett szívemet. Szorítsd meg és facsard ki belőle kincseket láttató bújt szavaimat. Örök sóvárgásban égek vesztett lényegem, vesztett magam felé. Temetve hurcolom kincseimet s az élet elfogy. Nézd, már ráncok vannak a homlokomon és a szívemen, Isten, Isten, verd fel mélyemből az elhangzott hangot. Ha csak egy napra, egy órára, legyek dúsgazdag magammal, azután vedd el az életem.
A templomban csend volt. Meghűlve, kongva estek vissza égő szavai a néma hideg falakról. Benne is csend, sötét és hideg lett, gyermeksége és minden kihalt belőle. Egy rettenetes kérdés fázott fel benne, most először de régi gyökérről: – Hátha nincs is, nem is volt soha semmi kincs bennem s csak képzelődtem. – Könyörögve kiáltott: – Isten, Isten, szenvedek!
Mikor bejött, kalapját egy kuporgó kőszent fejére tette. A szegény kőszent régóta didergett s a meleg kalap most hálára melegítette és így szólt:
– Ugyan, ugyan, szegény ember, a régi, régi tévedés. Ti emberi szavakban emberi szenvedéseket dobáltok Isten felé, aki egészen és csak Isten és nem szenved. Nem tudod, hogy a szánalom emberi visszhang? Én sajnállak téged, mert engem ember faragott, de azzal, szegény ember, nem mész sokra.
A fiú kiment a templomból.
