10.
10.
A házon, vagy körüle semmi jel se vallott rá, mit takar egykedvű külseje.
A szomszéd jószágon, kora reggel óta, három más társával, nyugodtan kapált a szép napos időben az olá vincellér. Meséket mondtak egymásnak, a fellegeket nézték, pipát tömögettek s néha-néha a kapát is bevágták a göröngybe. Időnkint mégis felkeltette figyelmöket egy-más a szomszédból.
Borsodyné két disznaja az ólban szokott időben kurrogni s visítani kezdett reggelijéért s mikor nem kapták meg addig forgolódtak, addig mesterkedtek, míg kirontották valamiképp az ólajtót s neki a rétnek.
Az udvarban a majorság is ott várt egy csomóban az öreg sárga kokas körül türelmesen az eleségért, csupán a fiatal, esztelen csibék csipogtak kétségbeesve.
Legtürelmesebb volt Burjánka, a tehén. Ő csak dél felé kezdett el egyet-egyet elnyújtva bőgni a szomjúságtól; csörgeti láncát s zakatolni jászlával.
Délután öt-hat óra tájt még semmi se változott. Akkor a szomszéd uraság kanásza, egy csupor tejért menesztette öt éves kis fiát Borsodynéhoz.
A gyerek máskor mindig kapott valakit a tornácon, vagy a ház körül s így most csak hosszú tanakodás, tétovázás után merte csak megdörömbözni a ház ajtaját s egyúttal meg is próbálni a kilincset. Az ajtó benyílott. Ám a szobában a teljes homály a bezárt zsaluk miatt; a szoba felhányt rendetlensége s a feldöntött kályhán Borsodyné hullája, amin élesen vált el a fehér ing s a fehér tagok az aludt vér fekete mocskától, megijesztették a kis fiút s újra kijött a tornácra s pityeregni kezdett.
Félig-meddig ráismert a hullában Borsodynéra s ösztöne megsúgta hogy itt valami nem rendén történt, de félt apjától, hogy megveri, ha hiába járt a csuporral s ott pityergett hosszú ideig a tornácon, majd az udvaron, hátha mégis meghallják s kijön hozzá valaki. Végül csak elindult lefelé. De segítséget remélve minél közelebb jött a vincellérházhoz, annál hangosabban kezdett bőgni.
– Na mia, Há minek sírsz? – kérdezte a vincellérné.
A fiú úgy magyarázta el, hogy nem mehet be tejért, mert az ajtóban ott fekszik egy kéményseprő s nem engedi.
– Miféle kéményseprő?
Elmondta nyafogva, hogy tiszta fekete és nem szól és eldűtötte a kályhát, azon fekszik.
Odajött a vincellér is s hosszú tanakodás és kérdezősködés után megértették, hogy valaminek történnie kellett odaát.
– Eridj vele – mondta urának a vincellérnél. – A tehén bőg reggeltől. A malacokat kinn láttam az elébb a fűbe. Máriskát nem láttam.
Csakhogy az olának nem igen volt ínyére a dolog. Hanem éppen jött az uraság kertésze, egy kis magyar ember. Ez ugyan haragosa volt Borsodynénak. Itt a szomszédban volt egy kis jószága Borsodynéval határos s régi perpatvar volt köztük.
Most is haragosát hallva emlegetni, mindjárt úgy tett, mint akinek semmi köze többé a dologhoz s tovább akart menni. Ám a vincellérék ráestek s az ő meg a fiú beszédéből megértette, hogy itt nem kis dologról lehet szó. Amúgy is olyan természetű volt, aki szeret rosszat sejteni mindenben s most a kíváncsiság is hozzájárult, hogy éppen haragosát érte valami; meggyőzte hát gőgjét s intett a fiúnak:
– Na gyere velem.
Most már az olá is velük tartott vitézül leghátul.
Nem telt belé félóra, egész búcsújárás indult meg a városból a szőlőhegyek felé. Asszonyok, emberek, gyerekek s már körüljártak, megvizsgáltak mindent s kivált az olát hallgatták, aki ekkorra már ezer körülményt tudott eléadni s minden öt percben másokat: mit hallott éjjel, miket tapasztalt egész nap s mint fedezte fel végül magát a tettet s hogy vélekedik róla általában… mire jött az első csendőr, majd más kettő, hajdúk, rendőrhadnagy, orvos, egymásután s zavarni kezdték a közönséget, mely egyre szaporodott.
Gázolták köröskörül a füvet, taposták a veteményt s belefogózkodtak a gyenge oltoványokba.
