9.
9.
Bement újra a színbe s a kötvényeket egyenként elégette a nyári tűzhely ajtaja szájában. Fáradt volt, alig győzte kivárni míg ellobbannak s nem törődött falra verődő, eszeveszetten libegő s a réseken kiárulkodó fényökkel. Hamujokat összekeverte a tűzhelyével.
Csendben, sötétben vetkezett be. Övéi közül egyiket se vette észre hogy felébredt volna. Inget cserélt s már ágyában feküdt mikor újra kísérteni jöttek emlékébe a történtek, mint valami borzalmas éjjeli lepkék, felröppenve a szoba minden szögletéből s kívülről a zárt ablakokon át akadálytalan.
Felült, tűnődött s lassan odament felesége ágyához. Kezét vállára tette s gyengén felrázta:
– Engedj csak beljebb – így szólt.
Felesége ahogy kinyitotta szemét azonnal kiocsúdott álmából s bosszúsan mozdult:
– Enye, enye! – zúgolódott –, mi a fene lél mostan – és visszalökte urát: – Na vigyázz a gyerekre, várjál hát – s helyet csinált neki maga mellett, áttéve a másik oldalra az álmában összenyakló kislányt.
Valójában pedig nem haragudott. Vojnyikné amiért ura háborgatja. Szüntelen féltékenység s kétségek bántották; ez pedig gyakran megesett, hogy ura ilyenkor látogatott ágyába. Akárhányszor, kivált ivások után, ha rosszat álmodott s felébredt éjjel, eljött hozzá s volt, hogy elmondta neki is álmát s értelmét találgatták s egyebekről beszélgettek. Most is abba volt, hogy Vojnyik ágyából jön s mondani fog valamit.
– Hjj be hideg vagy a teremtésit! – borzongott össze, mikor Vojnyik mellé feküdt. De hiába várta, Vojnyik nem szólt egy szót se azután se. Kislányáról Máriska jutott eszébe s nem tudta elüldözni gondolataiból. Nem bánta volna ha felesége beszélne valamit. De az asszony se volt beszédes kedvében s mindössze annyit szólt, miközben begombolta Vojnyik ingét nyakán:
– Mér nem gombolod be?
Vojnyik közelébb húzódott hozzá s magához szorította.
Aztán egyre zavarosabbak, képtelenebbek, riasztóbbak lettek Vojnyik gondolatai, de hatástalanok rá, mintha idegen fejben fogamzanának. Felesége felkelt s kis időre kiment a házból. Mire visszajött Vojnyikot már úgy kapta, valamiket értelmetlen motyogva bajuszába félálmában.
Rég gyerek volt, a hegyek közt, délelőtt, nap sütött, szemközt a kohó, az úton, harangzúgás, éneklés, csengetés, jött a körmenet. Elöl apósa vöröses szakállával, zsíros kis kátéjával, ő kiáltja előre a litániát:
– Kiben szívünk magasztalást! – kiáltja
– Kiben szívünk magasztalást! – éneklik
– Szegény lelkünk vigasztalást! – kiáltja
– Szegény lelkünk vigasztalást! – éneklik.
– Kiben szívünk magasztalást! – éneklik
– Szegény lelkünk vigasztalást! – kiáltja
– Szegény lelkünk vigasztalást! – éneklik.
Az éles női hangok járnak elöl, Máriás Zsuzsáé, ezt ő mint gyerek kívánja, nagy keblei és ott van a szőke Krisztinka, de valaki más is, ez most az ő nyakát tartja ölelve s mást énekel, ez más hang:
– Szép asszonynak jónak
Jóbor árulónak
Kár megöregedni.
Jóbor árulónak
Kár megöregedni.
Arca rémületes s irtózatos torkából a kiáltás… vér…ám zavaros lesz minden s belekeveredik a sötétbe. Mert most már úgy kell lenni a bányában van. Később, akkor, vagy évek múlva. Lenn a mélyben, a hetedik talp alatt, amelyik már réges rég műveletlen. A patak valahol felette zúg, üdén, tisztán, hidegen, forróság van, ő szomjas. Egyszerre halálos rémület, megindul a bánya, a föld amin áll, a törmelék, indul, mint a körhinta, mint mikor egyszer le akart szállani róla; lába inognak, félelmében a földre fekszik, mintha ezzel menekedhetnék…
Kétszer beleütötte kezefejét az ágy fájába s nehéz sóhajjal felébredt. Csupa veríték volt arca s haja egészen összecsapzva, mint valamikor régen. Lelkében egyik rémület helyébe, a valóság nagyobb rémülete lépett. Vége mindennek – gondolta –, elkéste a munkát, kész a gyanú.
De alig gondolta végig, csudálatára s boldog megkönnyebbülésére megsercent a pléh ébresztő óra az asztalon.
Arra az órára, amelyiken rendesen fel szokott kelni, most is felébredt.
Kisvártatva a kolomp is megszólalt, kinn a pirkadatban.
Kiugrott az ágyból.
