I. A nagy Ház
I. A nagy Ház
Mikor az Ősz ráismert új és méltó fiára, kiakolbólította őt a Városból, de úgy, hogy a Város lármája még olykor-olykor meg-megcsiklandozhassa jóllakott füleit. Ez az ember nem vándorolt messzire, de közelre sem, ködös volt akkor szeptember-vég s befogadta a Ház, kriptás, különös, nagy épület. S az ember, ki perzselő, nyári asszonyok segítségével lett az Ősz gyámoltja és fia, ujjongott a Házban, gyermekeseket és sokat kacagott.
De hiszen ez a város Budapest volt, az Ősz megtalált fia én voltam, Párizs után és minden után (így hittem), csak a Ház, a Ház nem jut jól az eszembe. Tornyos volt, sok szobájú, a legmagasabb felhők is leszállingóztak a kedvéért s mikor nagy kertjében késői virágokért botorkáltam, egy-egy deres őszi rózsával nagyobb felhő-darabot vittem a szobámba a szobámnál.
Különben is gyönyörű lehetetlenségek közepette éltem, szép elhatározással és határozással, hogy én voltaképpen már nem is élek. Elmaradtak én tőlem Ésaiás női, a fölfuvalkodottak és fölemelt nyakúak, akikért olyan nagy és heves léptekkel és gesztusokkal szaladtam az Ősz karjaiba. Bizony e nyári nők azóta is szemekkel pillognak, ide s tova poroszkálva járnak és lábukkal nagy zengést-bongást csinálnak, de nekem már: nem.
Jó volt ezeket hinni, de (ma már tudom) én csak csaltam akkor magamat s dehogy is a nők után s az ő elhatározásukkal falt be a Ház. Ekkor voltam igazán siheder és eladdig csak azt tudtam az asszonyokról, amit ők tudatni szíveskedtek velem. Az Ősz fia elélt száz embernyi életet a fantázia kiszínezett ál-férfiasságában s valójában kölyök volt, férfiasított kölyök.
A Ház néha elhozott, a Várost hozta ostobán s csömörletes felelésekkel, melyeket akaratom ellenére adott. Én pedig a felhő-ülte Házban azon töprengtem: nem lehetne a tavasz-utói és a nyári nők kezdetét megkeresnem: az ő igazságukat s a magamét. Ők pedig megérkeztek: igazságaink, a drága kezdetek, a nyugtalan, sokféle, vakmerő és fiatal kis leányok. Nem hívtam őket, jöttek, a sorsom zavargatta felém a gyerekeket s talán megérezték vénségemben is a gyermeket, kinek javíthatatlansága jóság.
A köd kedvezett nekünk, rejtegette őket, ha jöttek s apró inasom kémlelésre indult, ha valamelyik távozni készült s igen jó köhécselő jeleket adott lévén szűkmellű és tüdő-csúcs-hurutos. Mégis a kis leányok tudtak egymásról, kérdezősködtek, leskelődtek egymásra és ismeretlenül és csodálatosan szerették egymást.
Tél jött és veszedelem a nagy Házra, valaki a volt asszonyok közül rátalált az Ősz fiára s azután egyszerre fölszállt a köd s közelebb jött a Város. Egyetlen egy látta a kis leányok közül az asszonyt, de soha azután nem jött el a nagy Házba a többi sem. Édes csicsergő, kis madarak, akik egymást szerették, egymásért engem sohase bántottak (honnan s hogyan beszéltek össze?) kiröppentek a nagy Házból, elröpültek.
