I.
I.
– Nekem csak egy maradt, benézni a szétbomlás műhelyébe, amíg egy kéz szemeimet lefogja.
Minden szót, mintha csákánnyal kellene kicsikarnom. Hogy csillog, hogy cseng a sötétség, hogy zuhog, milyen vastag sugárban, ahogy hozom magammal a mélységből: meleg agyvelőt tessék!
(A sírás az egyedüli, ami könnyülést szerez és nem szeretem, oly borzasztóan érezteti velem a megsemmisülés közelségét.)
Hogy ragaszkodunk az élethez. A hanyatló szervezetet csak az életerők egy végső kétségbeesett fellángolása késztetheti önmagával leszámolásra.
Feloldani a csomókat, miket születés, vérmérséklet, életmód kötött bennünk, hogy a dolgokat, mint egy szabályszerű gombolyagról könnyen és játszva fejthessük le magunkról.
Ásni gödröt a tárgyakba és fogalmakba, hogy mi van bennük és mögöttük! Az idők köldökzsinóra lenni, minden korok emberi értékeit kihozni magunkból és ne szűk körünk és korunk játéklaptájaként élni fel magunkat.
– A megrokkanásban is van vonal, ami jól esik, hogy a mienk, a vérünkből való. Hagyják legalább ezt meg nekünk. Elemeire töredező erővel nem lehet malmokat hajtani.
Idegemből font kötélen húzom fel magam a magasba. Szédítő mélységek felett járok fogvacogva, míg kezem görcsös szorításától a kötél el nem szakad.
Mily nehéz hordozni magunkat, a kétségbeesésben át nem folyni másba és nem nyújtani ki megvert pityergő gyermekként, a kezünket egy kis szeretetért.
Az ajkunkat görcsösen leszorítjuk, eltorzultan, megrogyó térddel játszunk maskarát másoknak és rémülten gondolunk arra, mikor hagyja el süllyedő hajónkat az utolsó patkány: az előkelőség.
És mégis: a sötét színeket halványan derengő fény festi alá, kétségbe vonva kétségbeesésünk feneketlenségét.
