Réti Ödön: Klári
Réti Ödön: Klári
A harmatos hajnali levegő pirosra csípte az orcáját, ragyogó szemekkel nézett arrafelé, ahol porzott s megelevenedett az utca, s bánatos tehénbőgés, kutyaugatás, ostorpattogás zavaros hangja kavargott a levegőben. Mikor a jószágok még a falú túlsó szélén mozgolódtak, ő már az ajtófélfához támaszkodva várakozott a Bimbóval, s már jókor kezdte biztatni: no készülj te lustaság! Ez a Bimbó olyan természetű volt; ha nem ösztökélték szóval, ökölütéssel, hát a szentnek sem elegyedett a többi tehenek közé.
Kinyíltak a kapuk, s jobbról-balról új jószágok furakodtak a tömegbe. És már egész közelről csattant-pattant a Balog Pista ostora, és ahányszor csattant, ahányat pattant, Klári valami édes bizsergést érzett a keblében: mintha virágszállal suhintottak volna a szíve tájára.
Gőgös mogorván lépegetett el a bika; tenyérnyi széles, fekete karikával övezett szemei haragosan villantak Klárira, aki csak azért is piros keszkenőt kötött a fejére minden nap, mert hogy ezért haragszik a bika, ámde a Pistának tetszik a piros kendőben, a bika haragján meg mulat.
Hát csak azért is… Dühösen nézett, vissza is fordult, döngött a föld és Klári nem csodálkozott volna, ha a bika rengeteg teste alatt ketté hasad az utca, feneketlen mélység támad, belezuhan a bika, magával rántja a teheneket, a fehérre meszelt házakat emberestől, diófástól, virágostól együtt.
– Jó regget, Králi! Mit ámottá édes?
– Én? Semmit – s rajt felejti szemét a legényen.
– Én pedig veled ámottam az éccaka; azt ámottam, hogy átöleted a két karodda a nyakamat és megcsókútá.
– Álom, álom – felel vissza Klári, s szíve forró vére odazúdul az arcába – ámonnyi mindent lehet… Erigy má no! – küldené a Bimbót, aki hozzátörleszkedik.
Pista ránt egyet a subáján. – De maj ha a feleségem lesző, akkó ugye nem köll ezt csak úgy ámonnyi?
– Akkó nem – mondja a lány egyszerűen, egészen belehalványodva a szókimondó nagy merészségébe.
A csorda haladt; Pista kutyája visszafutott, szemrehányó tekintettel ránézett a gazdájára: micsoda kötelességmulasztás ez már megint, – aztán nekirontott a Bimbónak, harapdálta, csiklandozta; Klári is taszított egyet rajta. Végre, ennyi unszolásra Bimbó megemberelte magát s megszaladt.
– Aztán vigyázzon kend a Bimbóra.
Ki tudja, ha Klári inkább azt mondja: aztán vigyázzon kend magára, a testi épségére, Pista, talán minden másképp lett volna, de az is lehet, hogy azért minden így történt volna, ahogy történt, mert meg van írva minden emberről, születése percétől az ő élete sora, vidámsága, szomorúsága, halála órája.
Annyi bizonyos, hogy Balog Pista alig álmodta volna ezt; az ő álmait gyönyörűséges ifjúsága gondolataiból szövögette szép mesékbe az éjszaka.
Ölelni, csókolni azt a szelídséget, azt a dolgos becsületességet, azt a szűzi tisztaságot, akit hívnak Török Klárinak. Ölelésről, csókról álmodott éjjel, meg nappal egyaránt. Ma is, a tétova botorkáló tehenek után ballagtában, vagy amikor hanyatt fekve a kék égbe nézett; amikor szűre ujjából eszegette az ételt, az utolsó ebédjét ezen a bolondos világon.
Rendben ment a dolog, mint máskor. A nap az Őri erdő lombjaira hullatta aranyát; Pista kongatott az ostorával, a kutyája félkörben körülfutkosta az állatokat, ahol kellett ugatott, s már megindultak szépen, békességben hazafelé.
Akkor a bika hirtelen megtorpan, fúj, zihál, toporzékolva tapossa maga előtt a földet.
– Na né a bolond, bika létére nem röstell veszekenni e kis ürgéve – mondja Pista s keményen odacserdített az ostorával.
Felhördült a bika s vérbeborult szemmel, fejét szügyébe vágva nekirohant, de abban a pillanatban dühös vakkantással ráugrott a kutya, tépte-marta ahol érte, végül is az orrába akaszkodott hegyes fogaival.
Ha most Pista elszalad, a haja szála sem görbül meg. De hogy ő, a kutyáját itt hagyja a bajba, ő elszaladjon?
Meglendítette az ostorát s fogait csikorgatva lesújtott egyszer, kétszer… A bika tombolt, őrülten himbálta a fejét, hogy a kutyát lerázza magáról… az ostor csattogott… éles, panaszos halálvonítás; a kutya agyontaposott testéből magasra szökött a vér… Pista már futott.
Szűrét lelökte, ostorát elhajította; futott teljes erejéből. Nyomában a bika.
Az ítélet napja, a halál órája ez… tudta ezt Pista; a bika utoléri, mint ahogy a gyorsvonat utoléri az alagútba tévedt vándorlegényt, és szaladt, szaladt… a Klári… ha legalább az ostort nem hajította volna el… szaladt, szaladt… szerette volna a háta mögé kiáltani: ne bánts, ne bánts, mit akarsz velem… talán beleun a kergetésbe… dübögött a föld… szaladt, szaladt kétségbeesett erőlködéssel, zihálva… az édes anyja integet feléje amott; a két karját a levegőbe emeli… fiam…. szaladj, menekülj… a szíve mindjárt széjjelpattan… szaladt, szaladt s most egyszerre úgy érezte: kezében az ostor… megfordul, szembefordul… forró lélegzet fújt a nyakába, visszafordult s öklével lesújtott maga elé.
Az alkony félhomályában, mint a kísértetek fehér serege rohantak a faluba a megvadult tehenek, mögöttük a bika; a szarvain rettenetes zászló: a Balog Pista holtteste. Török Klári ott várakozott a kapuban.
A kántor szép verses búcsúztatót mondott a temetésen. Mikor azt énekelte, hogy a «bika által történt gyászos kimúlása» az emberek integettek a fejükkel: igaz, úgy van, úgy történt az eset, mikor pedig Kláritól búcsúztatta, sírt mindenki, csak éppen Klári nem. Ő csak úgy hajladozott maga elé, mint aki jártában bóbiskol,
Hát eltemették a Pistát. Ez már így van: aki meghal, annak a temető a hazája; vele hát végeztek tisztességgel, de mi legyen a bikával?
Az asszonyok hamar kitalálták: Vágóhídra vele, de kutya enne a húsábú; e kő annyi a vározsba, urak hasába való. De a községházán másképp tanácskozták meg: Aki bika eccő vért szagút, embervérbe gázót, az a bika nagyon mörges állat, az eccer igaz; de a kösség kódis, új bikára nem tellik; megteszi azt két ólomgulló is a bika szarván.
Klári egy éjszaka alatt lefonnyadt, mint ahogy korai fagy elégeti a viruló rózsaágat.
Tett-vett, iparkodott, szorgoskodott, mint annakelőtte, amikor még nem történt semmi, de az ereje, az mintha kiszáradt volna a karjából. Míg egy vödör vizet felhúzott a kútból, háromszor is megállt, a kútkávára szorította a kötelet s megpihent, elfulladva, pihegve, elgondolkozva.
Mély volt ez a kút, a vize alig-alig csillant, de ez a kis gyönge csillogás, mint varázslat, húzta le magához a Klári tekintetét. A Pista szeme nézett fel onnan reá.
Az udvaron úgy érezte, hogy a diófa széles teste mögött kerülgeti, s egyszer csak a háta mögé oson s befogja a szemét.
A kertben, ha meglibbent a szelence, ha a fűbe pottyant egy szem érett ribizli, bogár szárnya perrent, lelkendezve hallgatódzott, nem szólal e meg valaki: Králi iedes…
Bolond vagyok én, hogy a megholtat várom vissza… Míg élt, nem is szerette úgy… hányszor könyörgött, adj egy csókot Klári; legalább egyszer ne hagyta volna hiába kérni; bíztatta a szíve is eleget. Legalább egyszer megfogta volna a kezét, ott ahol legtöbben vannak, a templom előtt, mindenki előtt:
Nézzétek ez az én emberem, egyikőtöknek sincs illen szép… Miért kellett éppen neki elmennie? Mért nem ment el helyette más; valaki, aki sírba bámészkodó beteg, vagy aki rossz, gonosz, bűnös…
Panaszkodott, lázadozott, töprengett. Aztán újra végiggondolt mindent. Reggel jött a Pista, ő meg a Bimbó már várták. A bika rossz kedvű volt, vissza is fordult, rámorgott a vörös keszkenőre… a vörös keszkenő… jaj…
Összerázkódott. Panaszosan, ijedten nézett maga elé. Ő uszította a bikát, ő volt az oka, ő a bűnös… Ki gondolta, hogy ebből baj is lehet.
Ilyen kicsiség, ilyen tréfaság miatt, egy piros kendő miatt. Gonosz állat, gonosz.
Hát illett ez? Illen semmiségért?
Hát ezír tetted ezt, ezír? No megájj, megájj!
– No megájj! – kiegyenesedett, és az ereje egyszerre olyan rohanvást tért vissza, mint a patak ereje, ha a zsilipet kinyitja a molnár. Megöli, aki őt megölte. Megöli a bikát… Nem. Kicsi, gyönge ő ahhoz, de kiszúrja a szemeit, kiszúrja ő, ha addig él is. Szédült a feje a sok gondolattól.
Kiszúrja a bika szemeit, s Pista majd lenevet az égből.
Kiszúrja, ha addig él is. Ha a tömlöcbe kerül is. Mert odakerül. A bíró majd ránéz, kivallatja:
– Hogy hívnak?
Bátran odafelel:– Török Klári a becsületes nevem.
– Miér cseleketted ezt?
– Mer akartam.
– Akartad, akartad. Tömlöc fekete éccakájába kerülsz ezér, Török Klári.
– Ha kerülök, kerüjjek.
– Legalább szánnád-bánnád elkövetett bűntetted.
– Ha száz szeme lett vóna, mind a százat kiszúrtam vóna.
– Vessétek a tömlöcbe.
És ott látta magát sötét börtönben, tűzszemű, vicsorgó patkányok között.
Éretted kerűtem ide; jó ez így nekem, árva fejemnek; éretted cselekettem… jaj, a tíz körmömme kaparnálak ki a sírodbú, hű kedvesem, Balog Estvány…
Szép piros hajnal volt, arannyal kevert rózsaszínben pompázó, munkára serkentő, friss szellőjű hajnal. Klári ott áll a kapuban. A háta mögött egy vasvilla. Odébb a Bimbó, a kapufához köszörüli az oldalát. Rózsaszínű port vertek fel a tehenek; vidáman pattogott az új csordás, Szanyi Péter ostora, és ahányat csattant, ahányat pattant: Klári úgy érezte, kígyó nyirkos, hideg teste csavarodik a torkára s fojtogatja, fojtogatja.
Kezébe ragadta a villát. Most… most, mikor majd feléje fordul… de a bika csak megy egyenesen, megy, megy, feléje nem fordul… De miért is fordulna? Nem uszítja most vörös keszkenő, mit bánja ő ezt a gyászfeketét? Csak megy és Klári tehetetlenül sápadoz utána. Valami rikoltozott benne: eriggy, menj, mire vársz, taszítsd a szemébe; kerülj eléje, állj szembe: szúrd, vágd, öld! S ő csak áll remegve… Nagyot cserdít ostorával az új csordás…
Kiegyenesedik, rápillant a Bimbóra, felemeli a villát s végig vág rajta.
– Eriggy, hogy a lúdvérc csípjen meg, te lusta dög!
Bement az udvarra, átölelte a diófát, odahajtotta a fejét és nagyon szeretett volna sírni. Óh… óh… óh… De nem tudott.
Gyáva vagyok én. Rossz is vagyok én: A bikátú félek, a Bimbó, aki olyan, mint anyás gyerek, azon tőttöm ki a bosszúmat.
Ijjen vagyok én, Pista. Oh, óh, óh…
És jött megint az a sok gondolat. A sok közül aztán egy ott ragadt a fejében. Ezt cselekszi, így lesz.
…
Isten álgya, iédes anyám… Bemék a vározsba szógányi. Nem tudok többet arra a bikára ránéznyi.
