Hatodik jelenet.
Hatodik jelenet.
Vióra, Joan, Nucu, Zimbrán.
(Eltelik néhány pillanat, s akkor kilép Zimbrán, Nucut tolja maga előtt. A gyermek egyenesen anyjához fut:)
Vióra: Fiam, fiam! (Őrjöngve szorongatja, majd gyengéden eltolja magától.) Zsivány!(Most olyan mozdulatban áll, mintha rá akarná vetni magát Zimbránra; az urára néz, s a fejéhez kap), Jaj… én… Joan… Istenem… (Ugyanezen idő alatt Zimbrán, mintha a halálos lövést várná, tenyerével eltakarja a szemeit, majd a két karját feje fölé emeli. Joan leereszti a fegyvert.) Öld meg, lődd agyon!
Nucu: Betömte a szájamat egy kendővel.
Vióra: Öld meg, Joan, ne irgalmazz neki.
Zimbrán: Lőj agyon… hatalmadban vagyok, lőj, ha vétettem ellened… itt a gyerek, ki bántotta?… Az asszonyod…
Vióra: Ne hallgass rá, Joan!
Joan: Csend legyen.
Zimbrán: Erre jártam, gondoltam benézek…
Joan: Takarodj!
Zimbrán: Bezár ide… megyek… nem jöttem én… tedd le a puskát…
Joan: Pusztulj! De vigyázz… kérd az Istenedet, ne kerülj a szemem elé többet… mert… te gyalázat, te… utolsó… a kapcarongyomat sem törülném hozzád. Te föld terhe, föld szemetje, lesipuskás, orgyilkos, söpredék… pusztulj!
Vióra: Végezz vele.
Zimbrán: (kételkedve): Nem bántasz?
Joan: Bottal verjelek ki, mint egy kutyát?
Zimbrán: Megyek magamtól is. (Még mindig gyanakodva, óvatosan lopakodik az ajtóig, kinyitja, a küszöbön visszafordul, egy pillanatig szembe néz Joannal), Cine mintye! (Gyorsan elmegy.)
