Kosztolányi Dezső: Regényalakok
Kosztolányi Dezső: Regényalakok
Ez a könyv szerény és mégis feltűnő alakban jelenik meg: címlapján egyik napilapunk ismerős betűi és hasábjai láthatók, ezeken van átnyomtatva az írója neve és a könyv címe, jelezve, hogy szerzője – Pásztor Árpád – újságban megjelent cikkeit gyűjtötte össze. A könyv ebben az otthoni kabátkájában, szerkesztőségi munkazubbonyában rokonszenves.
Nem kell különösebb elhatározás, hogy végigolvassuk. Csak meg kell kezdeni. Észre se vesszük, már a végére értünk. Riportok vannak itt, melyek a nyers anyaguknál fogva érdekesek, az író pedig Európa és Amerika közt jó kalauz, ki nem tódít, magyaráz, engedi hatni gazdag anyagát, természetesen. Micsoda furcsa társaság ez, így, együtt. Reményi Edéné, Ohio államban, rongyosan, öregen, a hatvanas évek Magyarországára emlékszik vissza… Egy nyitrai főúr, az utolsó «szunamita», ki friss, egészséges parasztlányokkal véteti magát körül, hogy meghosszabbítsa életét… Masson, a hírneves díjbirkózó leleplezi magát, hogy sohase birkózott komolyan… Benedek Aladárról, a hatvanas évek ünnepelt költőjéről való rajz… Palkovics József, a mexikói expedíció tagja, volt indiánus kapitány… Lazarevics, a pesti gavallér és lóversenyhős, tönkrementen, Amerikában… Egy rablógyilkos a pozsonyi fegyházban, aki verseket ír… Özv. Thaisz Elekné, a régi pesti nagyvilági hölgy portréja… A pesti bolti szolga háromszázezer koronát nyer sorsjátékon… Egy régi zsoké, aki meghízott és vidéken él… Serly Lajosnak, a magyar zeneszerzőnek amerikai élete… Szika Jani, a Nemzeti Színház és a Burgtheater volt tagja hetvennégyéves korában egy bécsi kávéházban beszél… Wiesenbacher Endre, egy régi magyar építkezési vállalkozó… Magyar emigránsok New Orleansban, kik már nem tudnak magyarul… Casement, az ír vértanú berlini nyomai…
Alapjában mind elkallódott, útszélre került emberek, kik szemükben régi emlékek fényét viselik s elfeledten éltek valahol a jelen és a múlt közt, a közönyben. Még nem szólt róluk a történelem és már nem beszéltek életükről. Pásztor Árpád ekkor mentette meg alakjait. A cím «regényalakok»-nak nevezi őket. Olvasás közben arra gondoltam, vajon milyen érdeklődéssel fogadnám a könyvet, ha e kétségtelenül regényes és különös emberek nem éltek volna és riport helyett valami elbeszélés-féle állna előttem? Úgy éreztem, hogy érdeklődésem akkor kissé megrokkanna. Mert a «regényalak»-ok egyszerűbbek. Csak az élet ily kevéssé összefogó és változatos. Ezeknek a történeteknek igazi varázsa abban van, hogy megtörténtek, az író érdeme pedig abban, hogy a régi életek avult és színehagyott kelméit szinte szó nélkül teregeti elénk.
