Kosztolányi Dezső: Gracchusok anyja • Várnai Zseni az anyaságot dalolja.
Kosztolányi Dezső: Gracchusok anyja •
Várnai Zseni az anyaságot dalolja.
Várnai Zseni az anyaságot dalolja.
Egy szoba fojtott és lanyha légköre borul reá, melyben mécs ég, tompa lobogással. Itt születnek meg ezek a dalok, melyek egytől-egyig a gyermekről és az életről szólnak. Majdnem természettudományos pontossággal, egyszerűen, ízléssel énekli meg a terhesség mámoros perceit, a vajúdást («…hogy derekam, e dús érett gerezd, Nagy hírtelen csak nőni, nőni kezd. Az ajkamon sok apró sikoly jajdul…»), a kisdedet, a fogatlan lágyat, majd a növekedőt, ki farkas fogacskáival húst eszik és már elválik az emlőtől. Csupa berceuse, kedves dajkadal. A kötet – egységében és makulátlan tisztaságában – Ada Negri-nek, a nemes olasz költőnek «Maternita» című kötetéhez hasonlatos.
Ma azonban háború van, az anya öröme és önkívülete sem olyan zavartalan, mint hajdan, a serkenő életet ordító milliók őrülete, égő országok skarlát lángja szegélyezi. Ebből az óriási tűzvészből minden dajkadalba jut egy szikrányi. A mai anya félti gyermekét, már csecsemő korában is, mert férfi-gyermek. Körülöleli – védően – a karjával. Odakiáltja a poroszlóknak, a porkoláboknak, hogy ez a gyermek még az övé és bátran, hősies daccal, de egyben kacérkodva a veszéllyel, nőies kihívással, a biztonsága kaján tudatában suttogja el, milyen jó, hogy ez a kis férfi még olyan kicsiny, olyan nagyon-nagyon kicsiny. Itt lelni meg a költőnő egyéniségét. Az anya nem értheti meg a háborút és a frázisokat, emberi marad, a termékenység utálja a pusztulást, a tej testvére a vérnek.
Vajon mi teszi rokonszenvessé ezt az írónőt? Az, hogy ismeri tehetsége határait. Hangköre szűk, de nem igyekszik – mesterségesen – tágítani. A szerelemről, az erotikáról s sok más egyébről nincs mondanivalója, de az érdeklődési területén túl nem is foglalkozik velük. Lépést tart kis, szelíd gondolataival, a forma – többnyire sikerülten – követi a lélek belső mozgását, eltakarja, engedelmesen és kedvesen reásimul. Szinte egyik verséből a másikba viszi, menti át kellemes, becéző szavait, anélkül, hogy újakat keresne, melyek idegesebbek, színesebbek, hangzatosabbak lennének, de talán hamisabbak is. Proletár-költőnő program nélkül, mert proletár-életet él. Néha egy-egy versében, igen ritkán, érzik holmi modor, a tíz év előtti irodalmi divat visszhangja, legendás szólamok, melynek nincs meg teljesen az érzésbeli és gondolatbeli fedezete, ezek ellen azonban egyre jobban küzd, a tudásával is, az ösztönével is. Fejlődése az egyszerűség, a teljes tisztultság felé mutat, mint cél felé. Legsikerültebb versének az «Altató»-t tartom – egy fáradságtól részeg anya rajongó és álmos dala ez –, mely népdalszerű egyszerűségével, kurucos formájával a tökéletességet érinti.
Várnai Zseni őszinte, bátor, erkölcsös költőnő, ki a férfiatlan szájaskodás korában becsületesen szólaltatja meg emberi és emberies érzéseit.
