Bálint Aladár: Sándor Erzsi – • Kamaraénekesnő
Bálint Aladár: Sándor Erzsi – •
Kamaraénekesnő
Kamaraénekesnő
1916. december 30. Fülledt piros színben roskadó falak, lobogó gyertyák, pompázó arany, selyem, bársony, nehéz lobogók, orgona-harsogás, hosszú latin mondatok, versek. E súlyos, kábító szövevény felett a magasban fájdalmasan tiszta, szívbemarkoló női hang kóválygott, körülkígyózott az oszlopok során, felcsapódott a templom sötét boltozatára, átsuhant a trón mennyezetén, aztán elszállt, elenyészett…
Sándor Erzsi magas és egyedülálló kitüntetésének, nyilván e decemberi délelőttre, e varázslatos énekre való emlékezés a forrása.
Hálás és vele érző közönség fogadta e kitüntetés hírét, oly közönség, amely mintegy tíz esztendő óta ismeri Sándor Erzsi művészetét.
Delibes Lakméja volt a művésznő eddigi pályájának első nagy stációja és még ma is e boldogtalan hindu leány alakítása jelenti művészetének legmagasabb csúcsát. Lakmé, Gilda, Philine, Antónia és sok-sok asszony-leány alakja, sorsa, mint égő szemaforok jelzik e pálya gördülését. Sorsok, figurák, egy-egy forró színpadi este szenzációi, áriák, könnyek, hosszú tapsok.
De mindez lefoszlik az emlékezés nyughatatlan korongjáról és nem marad más, mint a visszacsendülő hang, íze, színe, lüktetése. E tiszta zengés a magasságban, a trillák pergésében nem csattan szét, mint a rakéta bokrétája, nem kemény, áthatolhatatlan. Felejthetetlen, nem téveszthető össze senki más hangjával. E mélységben és magasságban egyaránt lágy és hajlékony hang cirógató gyengédséggel szárnyal, teljes kicsendülésekor úgy érezzük, mintha bolyongó árva lélek esdekelne. Mélyből jövő, önkéntelen melankólia szól a hallgatóhoz, mely a szellemes staccatto, csillogó parádés ária mélyén éppen úgy ott vibrál, mint a gyötrődő lélek vergődését panaszló szomorú dal lankadt ütemeiben.
Sándor Erzsi énekművészetét, hangját, ha tartalmilag jellemezni akarom, a melankóliát, az ellágyulást írom mondatom elejére.
