Paul Verlaine: Az én meghitt álmom
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
És soha csupa másnak s szeret s megért hiven.
Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
Oh jaj, csak ő s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden…
S neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet…
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint drága szók fuvalma, mik már hallgatni tértek…