Két világ.
Két világ.
A hosszan tartó háború két különálló részre osztotta a társadalmat. A számbelileg nagyobb, de gazdasági és fizikai teljesítőképesség tekintetében gyöngébb rész megmaradt szokott életviszonyai között, melyeket a polgári szabadságjogokat korlátozó rendeletek némileg módosítottak ugyan, de gyökeresen még nem változtattak meg. A számbelileg kisebb, de az állam tulajdonképpeni gerincét képező rész a mozgósítás és az azt követő fokozatos pót-behívások folytán a polgári békeállapottól minden tekintetben különböző viszonyok közé került.
Merőben idegen, – gazdasági, szociális és erkölcsi viszonyok dolgában az itthontól eltérő – világ az, melyben az ország és a külföld lakatlan határszéleire tömörített magyar férfitársadalom él. A háború három éve alatt a kényszerű helyzet igen sok közösséget hozott létre e száműzött kontingens testi és lelki életében. Egy külön világ az ott kint, egészen különleges helyzetekkel, külön ideológiával. Élet és halál fölött álló fegyelmi elv, életveszélyes helyzetek szakadatlan láncolata, kezdetleges lakási viszonyok, idegen népfajokkal való gyakori és huzamos érintkezés: nagyjában ezek azok a főjelenségek, melyek az említett külön világ eltérő jellegét meghatározzák.
A táborban élő katona cselekvését külsőleg a kényszerítő természeti viszonyok szabályozzák, belsőleg a katonai fegyelem.
A front katonája városi vagy falusi környezetéből kicsöppen a szabad természetbe. Alföldi magyar a tiroli havasokba vetődik és az árvamegyei baka hosszú időt tölt a Dobrudzsa mocsaraiban. Az élelmezés és ruházkodás kivételével létének úgyszólván minden feltételét magának kell megteremtenie. Az ő világa tele van veszedelemmel, lemondással. Meg kell fosztania önmagát minden örömtől, kényelemtől, holott talán csak néhány órai vasutazásra tőle nálánál sokkal értéktelenebb emberek – minden etikai igazságérzettel felfogható ok nélkül – dúslakodhatnak a polgári élet minden javában.
Mikor a katona kikerül a frontra, fizikailag elválik a hazai élettől. Ezt az elkülönödést nemsokára nagy lelki elválakozás követi. A „Hinterland” iránt érzett sóvárgás passzív meddőségét kiegészíti, sőt kiszorítja, de egyszersmind némileg enyhíti is az otthonmaradottak iránt érzett keserűség. Az igazságtalanul mellőzött, kisemmizett testvér érthető érzése ez a közömbös, valóban eltompult és egyre fokozottabb élvezetekbe merülő polgári világ ellen. Hiába az otthon élők nyomora, az élelmezési, ruházkodási nehézségek, a hallatlan drágaság és a polgár háborús életének minden untig ismert nyűge, a front érzelmeit „a fess, jókedvű, a háború sokadik hónapjában is divathóbortozó hölgyek” és az „untauglich, fölmentett, mindamellett pirosarcú, jól táplált, a békés családikörben hadvezéreskedő urak” iránt ez nem képes megváltoztatni.
„Mindent megszoktak” – írja róluk keserű szemrehányással a Népfelkelő első számában a szerkesztő. – „Megszokták, hogy a háború veszteséggel és a hadseregszállítás csalással jár. Megszokták, hogy a fronton ezrével hullanak el az emberek: apák, fiúk, testvérek… Megszokták az újságközleményeket, hogy falvak égnek, tönkretett és mindenükből kifosztott lakosok menekülnek az éjbe, a nincstelenségbe. Hogy sebesültek jajgatnak és lázadnak az égnek… Végre is sértő és bántó ez a nembánomság, ez a közömbösség, ez a mindent megszokás. Mert Önök, akik egy félórai korzózás után fáradtan esnek a székre, nem tudnának hozzászokni, hogy egész éjjel meneteljenek. Nem szoknák meg, hogy 1500 méter magasban, földbevájt lyukakban lakjanak, hogy elkényeztetett kis gyomruk napjában egyszer kapjon valami hideg löttyöt, ha az ujjukat megkarcolják, az ezredsegélyhelyhez öt órai út után jutnak. Végül és legfőképpen nem szoknák meg a fejük mellett fütyülő golyót és egy év múlva is ijedten rezzennének össze egy közelben levágó gránáttól…”
A cikk ezután felhívja azokat, „akik nem tudnak megválni ettől az önző és haspók mindent megszokás-tól”, hogy becsüljék meg a frontkatonát. „Mert ne csodálkozzanak és szörnyülködjenek akkor, ha a frontról visszatért, elkeseredett és vérmes katonák – mint már sajnos, eddig is megtették – megpofozzák azokat az urakat és durván leszidják azokat a hölgyeket, akik a villamoson fürgén kaparintják el a helyet – a sebesült katonák elől!” (Népfelkelő, I. évf. 1. sz. 8. old.)
