Tersánszky J. Jenő: Ady Endréhez
Elburjánozta a beteg
S kolduska magyar kerteket,
A sok ügyes, rusnya gyom.
Hogyha e túlvirágos Mábúl
Tarlóbb, küzdőbb Tegnapba bámúl
Inkább búsan s szégyenszemre.
Tikkasztja jó-kertész szemét,
Miként a sok büdös szemét,
Csinált illatu virág.
Nem sértném, ha így szólnék Véle,
Én, legravaszbb kertész legénye?
Ne hajtson e hazug vészre.
S az Idő, mindközt leghívebb,
Hogy hitlen, bánatos, rideg
Lehet fáradt, nagy szíve?
Őrültek. Mintahogy kontárok
Kiültetgetik kis magtárjok
S nem marad meg irmaguk.
Elmossa e sok majmot, hóhért,
El a műmagot, el a sok vért
S igazbb buzog s csirázik tőle.
Ki talán csentem pár magot
S ha méltó nem, hálás vagyok…
Én léha, ravasz kacagásom
E gonosz s ostoba időkön…