Hollósy Simon levelezéséből
Hollósy Simon levelezéséből
Jegyzet. Az alábbi levelek legnagyobb része Páll Emánuel Máramaros szigeti kereskedőhöz, az elhunyt festőművész rokonához van intézve, aki önfeláldozóan támogatta Hollósyt életének küzdelmes útjain. A leveleket az elhunyt Páll Emánuel családja bocsátotta rendelkezésünkre. Élénken világítják meg ezek az írások Hollósy életének viszontagságait, melyekbe akarata ellenére sodródott bele izgatott lelkével: s ebben valóságos illusztrációi a Réti István kitűnő tanulmányának, mely a Nyugat ez évi júniusi számában jelent meg. „Gondold meg” – írja az egyikben, melyet itt nem tehetünk egészében közzé – „hogy távol egy zajos fővárosban rátok gondolok és felzavarlak titeket nyugalmatokból ilyen ideges, izgatott hírekkel, ami nagyon is elüt attól a nyugodtságtól, amit ti szerettek és amiért ti küzdöttetek, fáradtatok. – Vajon elérhetem-e ezt én is?” – Sohasem érhette el. Megakadályozták az anyagi gondok, kétszeresen nehezedve e skrupulózus és keveset termelő művészre oly időben, mely a művészet számára úgyis mostoha volt. E szempontból – a művésznyomornak igaz és mégis szinte fantasztikus rajzával – újabb, kultúrhistóriai érdekességet is kínálnak e levelek. Jellemzőek főleg a Hollósy művészpályájának magyarországi vonatkozásai. „A cigánynak nálunk adnak egy nótáért 5 forintot, fizetik benne a művészetet?” – kérdezi keserűen az egyik levélben. – S mindez nem törte meg sem igaz magyarságát, honvágyát, mely hosszú külföldi élete alatt is gyötörte, sem a művész energiáját s örök törekvését, a diadalmas harcot a kétellyel és a csüggedéssel. „Bízzál bennem még egy kicsit” – írja – „bár eddig csak arról szolgáltattam bizonyságot, hogy az ellenkezőjéről győződhess meg teljesen.” – „Bármit formálódjék is a legközelebbi jövő, annyit biztosan tudok, hogy azt az időt, amely részemre még kilátásba vehető, istenesen fel kell használnom.” – S ez igaz magyarból és igaz művészből sohasem halt ki a tágabb emberi érdeklődés sem. Van egy levele, melyet valami forradalmi mozgalmak alkalmával, alkalmasint 1904–5 körül írt – ekkor 48-49 éves, és 1848 jut eszébe: „1848–1849, Farkasok és Kutyák dala” – írja – „Éheztetés, verés” – írja – „nem szült forradalmat – megteszi azt az a fény, amelyet a kultúra vetít a poshadt birodalmi gőg feneketlenségébe! Eljön az ideje annak – ma nem: holnap – ahol a pokol ajtónállói ijedten kapkodják majd a kezüket – sütni fogja őket a behatoló fény ereje, sütni fogja az oldalukon a kardot – hasukon a keresztet.” – De nyomban utána megszólal a művész:
„Egy tájkép” – mondja – „virágos, borongós hangulatú mező.
Másik: esős kert, háttér egy szép hegy.” – És még egy mondat jön az otthonról elszakadt magyartól (aki egyúttal a Tengerihántás festője is): „Igyekezz, hogy jó máléhántás lehessen.” – Ilyen e levelek mozaikja.
Teljes közvetlenségükben adunk hatot, minden pongyolaságukkal és zavaró jegyzetek nélkül. – A többiek hasonló tárgyúak és kisebb érdekűek.
