IV. (Szárnyas oltár az Idő tiszteletére. A baloldali kép: A csendes tenger)
A szentély mélyén festett szárnyas oltár
S már tündöklött a baloldali kép:
Nyugvó szinén se hab, se egy redő
S láttán zendült szivemben régi zsoltár.
Szűz ős vizének nincs seholse partja
S határtalan határa széditő.
(Mint hűs vizet, próbálgatva sokáig)
Kristálytükrét csak lábujjal tiporja.
S fogódznak játszva nevető füzérbe,
Mely elpereg s új koszorúra válik.
A néma ár s holt tükrén lassan gázol
S villan merengő ifjak barna térde.
Hogy egy tekintet másnak lángján lobban,
Kéken nevet s az éj szinével gyászol.
S övig vízben simulnak össze párok
És sülyedőn fogódznak egyre jobban.
Magános szirt, küzdök a néma árral
S előttem nyílnak uj látóhatárok. –
Bús férfiak s elnéznek messze rajta,
Már elborúló szemnek sugarával.
Sok fáradt aggnak s elmerülni vágyik,
Bús óceánon rég hányódó sajka!
Eltűnnek aggok, lassan elmerülve
S a víz dagad, válltól már szinte szájig.
Mind mélyebb vízben jár nő, ifju, gyermek
S az óceánra, habját meg se gyűrve,