V. (A középső kép: Viharos tenger Háború)
Nehéz kék színben villódzik a tenger,
Meleg fuvalmak járnak erre már.
Lázítón bujtják tikkasztó szelek
S riadtan néz a vízben járó ember.
Lilás ködén lapossan kél a hullám
S fojtott zúgással lassan közeleg.
– Mély búgás tölti s döbbenti füled –
És meginogsz ólmos, ütő lehulltán.
Szivedre, mint búvó madárra héja
S domb dombra kél s már csipkés szélü lett
S nyargal feléd s rázza a víz felett
Hószín sörényét a hullám karéja.
Viszás egük a víz sötét mezője…
Vagy állnak tán s a víz rohan veled?)
– Míg nyúgodott, volt Csend, nagy óceán –
Mély búgásnak lendül hullámtetője,
És felsüvöltve sistereg a habja
S fülem veri, mint sziklát part fokán.
Aggnál halódóbb izmos sok legény!
Habját a víz már ajakáig csapta
Friss, deres ősznek, százillatu nyárnak
S nem vídul vére tavasz melegén!
Csak térdig vízben, mint a gyermekek
S eloldódik keze sok ifju párnak,
Gyöngyök, miket fűzött örökös láncra
A téphetetlen, örök szeretet!
Most térdig ér, majd ajkig visszacsap,
Ó arcom már redőzi vénség ránca
S csak zúg a szél és vérszinű habokba
Száll süllyedőn s merült el már a nap.
Pihensz meg majd, ha a vész elhalad,
Villódzó fényed langal mind nagyobbra,
Ó millió nap, tiszta lánggal égvén,
Hanyatlott mély vizedbe s víz alatt