X. (Epilogus: Sírirat)
Hajlongó fák között e kőre lelt,
Kérlek, ne hidd, hogy én valaha éltem.
De nincs halott mélyén a puszta dombnak.
Emléket itt a Semminek emelt
Ki élt, remélt, búsult saját dalán
S örült könnyén a hervadó falombnak.
Éltem s tünődöl elveszett nevemnek
Betűin s létem régi hajnalán.
Ha megzavarsz a Semmi lágy ölén
S ne tudd, mi boldog, akit elfelednek!
Zöld lomb, bogár, aranyló napsütés,
Feledd a szót a völgy kopott kövén
Legyen tiéd s mi már enyém: a Béke,
A Tökéletes Megsemmisülés