Én nem mondom, hogy doktor Beck Lajos úr, ügyvéd, költő és képviselő, ideálja annak, akit tehetségek után kiáltó időkben államtitkárnak álmodik az ember.
Azt sem mondom, hogy megejtő lett volna a mód, ahogy a fiatal úr az államtitkárságot kergette, s az végre úgy ment hozzá, mint a szegény úri lyány a gazdag boltoshoz.
De: igen tanulságos volt hallgatni, mikor e héten a sarokba állított többség nevében erkölcsi fönséggel leckéztették a Károlyi-pártot, amiért nem volt hajlandó még saját politikáját sem támogatni, ha egypár személyében maga is benne nem ül a kormányzatban, mely ezt a politikát vallja.
S még tanulságosabb volt, mikor fölkelt a pártnak élénk eszű s nyugati műveltségű vezére, s e vád ellen védekezett.
De hát, édes istenem: mi a parlamentarizmus egyéb, mint kötelesség a kormányzásra s a kormányzásért való felelősségre, mihelyt a maguk politikája kormánypolitika lett?
Nem volt-e: nem joga, hanem kötelessége a Károlyi-pártnak mentül több helyet követelnie magának abban a kormányzatban, mely az ő programját: az általános választójogot vállalta egyetlen platformjának?
Mikor a Tisza-kormány s a munkapárt mint parlamenti többség parlamenti szokás szerint maga vitte a kormányzatot, de a háborús istenbékéje során ahol lehetett, elfogadta az ellenzék javaslatait s törekedett arra, hogy bár számbeli szüksége nem volt rá, de erkölcsi erősség gyanánt az ellenzék támogatására is számíthasson, Andrássy Gyula helyes parlamenti érzékkel mondta és írta, hogy ő nem felelős még a saját politikai megpendítéseiért sem, ha azokat nem ő maga hajtja végre, s hogy erkölcstelenség a munkapárti kormányzattól: elfogadni az ellenzék támogatását, de helyet nem adni neki a kormányzatban.
Ez az igaz s ez így parlamentarizmus. S ami bűne volt az Esterházy-kormánynak s megy tovább eredendő bűn gyanánt a mai kormányzatra, az bizonyára nem az, hogy a politikáját támogató pártoknak helyet nyitott a kormánypolcokon.
Hanem, inkább az, hogy bár a radikálisokkal s a szocialistákkal egyezett meg afelől a választójogi platform felől, mely egyetlen jogcíme arra, hogy kisebbség létére leszorította legyen kormányról a többséget, mégsem keresi a módot, hogy ezeket is bevonja, személyeik útján, a kormányzatba s a felelősségbe.
Az a parlamentárisnak tetsző kifogás, hogy ők nem ülnek benn a parlamentben, éppen a parlamentarizmussal ellenkezik.
Ha csak azok tennék, akik benn ülnek a parlamentben: semmi joga nem volna a kisebbségnek kormányon ülnie, mikor ott a többség, mely erre hivatott.
Ha ellenben az utcának, a gyárnak és, mint lenézően mondják, a kávéháznak ténye és politikája jó arra, hogy ezekre támaszkodva s ezek kielégítésére és békében tartására kisebbségi kormány alakuljon és kormányzati program vallassék: akkor arra sem rossz, hogy az embereik főispánok, államtitkárok, sőt – ess össze világ! – miniszterek lehessenek.