2.
2.
Nem mondom, hogy Wekerle Sándor nem egyik legkülömb ember, kit a mi politikai életünk megteremtett.
Azt sem mondom, hogy ne nyalhatná meg mind a húsz ujját a kerület, mely Wekerle Sándorral képviseltetheti magát az országgyűlésen.
De: a Belváros nem menten a Khuen-Héderváry halála után gondolt rá, hogy elárvult mandátumát felajánlja a miniszterelnöknek.
És, bár kézenfekvő, sőt hazai hagyomány szerint kötelező volt a gondolat, hogy a tisztességgel, amit adományozhat, a miniszterelnök után szaladjon: nem ezt tette, hanem bizalmával Bárczy Istvánt kereste fel, kit egészen bizonyosan meg is választott volna, ha Bárczy meg nem gondolja a dolgot, s bár elébb vállalta a jelölést, másnap vissza nem lép.
Nyílt titok, minden újság megírta, hogy a kormánytól nem távol álló részről kérték meg Bárczyt, hogy lépjen vissza s csináljon így helyet a miniszterelnöknek.
Való tehát ezzel, hogy, bár Wekerle Sándornak igazán nem nehéz Magyarországon mandátumhoz jutnia, s bár nagy nyeresége lett volna a politikának, ha Bárczy István is beleáll aktivitásába, s bár olyan példa lett volna, melynek még az a kormány is örülhetne, amely különben kárát látja, hogy akadt végre – és pedig polgári és gouvernementális került – mely nem szalad hoppra a mindenkori miniszterelnök után, hanem inkább a maga kebeléből való embert akar felküldeni az országgyűlésre: mindazonáltal, sőt éppen ezért a kormány ezt nem tudta elviselni, s úgy érezte, közjogi eltolódás megengedésében válnék bűnössé, ha megengedné törni a hazai hagyományt, hogy a képviselőt az isten adja s a választó tudomásul veszi.
