Augusztus 18.
Augusztus 18.
Mint vad lovak csordáját, úgy hajszolja az idő a napokat.
Egyre kietlenebb a vidék, amerre lelkem barangol. Mintha szerelmünk erdei lakának küszöbén állna rózsaszín ruhában s némán integetne. Lelkem átölelte, megcsókolta, kezébe vette a vándorbotot s megindult az idők országútjának végtelenjén. Hogy először visszafordult, látta szép kék szemének visszahívó pillantását, ajka vonaglását, csókos mosolyát. Hogy másodszor tekintett vissza kendőlebbentéssel, csak nevető fogsora villant. Hogy harmadszor megállt, már csak a hangja csuklott hozzá:
– Isten vele!
Az útfordulónál újra megfordult, világos alakját látta a sötét ajtókeretben s repeső kendőjét. Ötödszörre csak a néma ház nézett vissza a késlekedőre. A ház mélyén pedig Alice magában zokogott.
Lelkem, lelkem, erre az erdők nem dalolnak, a rétek virága szürke, beteges, ólmos öreg felhők bandukolnak az égen s a szíven szúrt nap sápadt arccal rogy hanyatt. Sötét szárnyú madarak némán repülnek szembe, csőrük összeér nagy titkosan, elválnak s a felhők közé enyésznek. A szellő kelet beteg egén remeg, nyugat fakó peremén a vihar morgolódik: besuhanni, betörni egyik se mer. Valahol messze, e vidék néma határán túl, szivárvány ível, mire idelátszik, szürke íj. Valahol messze bánatos, szelíd eső zokog a földre: innenről nézve színtelen, ijedt függöny. A csillagok távolabb összesuhanva, nem mernek megállni e vidék fölött. Se illat, se szín, se mozgalom, se küzdés. Megszületni rideg parancs ijesztget vissza mindent s a halál unottan vállat vonítva suhan el a vidék fölött.
A fáradt lélek tetőre ér s hogy széttekint, szemébe ötlik messze, lent a ház.
– Hahó! Hahó! – kiált.
Az erdei lak ablaka nyílik, egy kendő lebben, s egy halálos sikoly hasítja át a levegőt.
Ordítva ront be a vidékre a határon leskődő vihar, susogva libben a szellő. A csillagok kíváncsian nevetve összeszaladnak. Ezer apró gyógyító kezű eső simogatja a fát, a földet. Diadalmas szivárvány veti ívét fölöttük el. Bíboros bárányfelhők kocognak vígan az égen. Száz meg száz apró tarka madár csipog, kering a levegőben. A rét mosolygó sárgává, zölddé, lilává vedlik hirtelen. A nap fölemeli kezét, fejébe nyomja hulló koronáját. Szín, illat, mozgalom ujjong szegény lelkem körül.
– Hahó! Hahó! – kacagja örvendve, hangosan a házikó felé.
Megrendül a levegő, zuhan a nap, a csillagok lefutnak, egymás karjában hal meg szellő és vihar, menekülő felhővé ugrik össze az eső, szivárvány, felhő ólmos éggé oszlik és kővé válik a föld, a fa, madár…
Sivatag szürke-sárga kőmezőkön barangol zokogó lelkem tovább, tovább…
