Augusztus 19.
Augusztus 19.
Délután utaztak. Sietve ették az ebédet, Alice kalapban ült, a tanár úr szigorúan nógatta az étellel játszó gyermekeit. Még készen sem voltak, kocsi zörgött a ház mögött. A tanár úr fölállt és szertartásosan búcsúzni indult. Fölálltam, kezet fogtam vele s Alicehoz siettem:
– Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.
– Isten vele, Sey!
Kezünk egymáséban feledkezett, szemünk egy fájó, édes pillantásban villantotta össze ismeretlen nyomorult múltunkat, jövendőnket s e vigasztalanul elfoszló percnyi boldog jelent.
Ahogy az ebédlő tágas ablakán utóbb kitekintettem, a haladó kocsiról Alice kedvesen, udvariasan visszabólintott.
Fölálltam, meghajoltam.
Ó, rettentő, nyomorú komédia!
Egy hete már s még itt ülök mezőmön, fáj elmenni s mégis úgy kívánkozom haza.
