Július 22.
Július 22.
Most már mindegy!
A hodrusi tó töltésén ültem. Rózsaszín ruhában jött felém. Jobb kezében szegesvégű bot, a balban lóbálós ridikül s egy nagy virágcsokor. Pirosra hevült barna arca körül csapzott, szállongó, rendetlen tincseket lengetett a szél, mosolya gúnyolt és tüzelt. Hogy közel ért, elfordítottam fejem s hogy túlhaladt mögöttem, utánanéztem. Két válla pajkosat rándult hangosan fölnevetett. Nyomába eredtem.
– Nagyságos asszonyom, még eddig nem volt alkalmam… engedje meg, hogy most bemutatkozzam, Sey Tamás vagyok.
– Doktor Ambrus Adorjánné. Igen örülök.
Keze alig érintette az enyémet. Hangja puha, mindennapi alt melódiával csengett, csak a szemében táncolt valami bolondos fény.
– A tanár úr nem szereti a sétát?
– Az uram Xenophont olvassa s azt mondja, nagyon érdekes –hangzott nevetős válasza félvállról.
Azzal neki vágtunk a meredeknek. Szeme a földet figyelte eperért, áfonyáért, páfrányért, új virágért. Szorgalmas kis keze egyre vándorolt a csipkésszélű levelek s élettől, jó meleg, piros vértől duzzadó ajkai között vagy gyöngéden szakított egy-egy virágot s gyöngéden kereste ki helyét társai közt.
Alig beszéltem, ő se nagyon sokat s amit mondtunk, fenyőre, virágra, a választandó ösvényre vonatkozott. Azért mégis minden szónak bizalmas, érzelmes, gyöngéd súlya volt, jelentőséget nem az értelem, hanem szemünk közlékeny egymásra ragyogása, bensőnk egy hangon együttrezgése adott nekik.
A szállóhoz érve, kezet fogtunk és elváltunk. Ilyen egyszerű volt, szellemtelen és rövid az a pár perc, amelyből az egész gyötrelmes gyönyörűség fakadt.
