1917.
1917.
Schöpflin Aladár: Magyar írók
Budapest, 1917. 88-112. szám
Ady Endre az Új Versek kötetével úgyszólván egyszerre betört az irodalomba. Akik foglalkoztak ezzel a kötettel, zavarba jöttek, mert a költemények benyomása nyugtalanító és ellentmondásokat provokáló volt. Ezek a költemények ellenkeztek mindazzal, amire az addigi magyar tradíció rátanította az embereket. Petőfi és Arany óta megszoktuk azt a költői beszédet, mely azonnal érthető, mindent megmond és nem bíz semmit az olvasóra. A szimbolikus kifejezésmód, a hirtelen gondolatátvitelek, a széles ívű ugrások teljesen idegenek és homályosak voltak azok számára, akik a magyar versen nevelkedtek föl. Pedig az olvasónak csak rá kellett jönnie az olvasás módjára, meg kellett ismernie a költő egyéni észjárását. Új volt Ady Endre verseinek tartalma is. A merőben érzéki szépségeken elvakuló szerelmi megmámorosodás idegenszerűen, sőt megbotránkoztatóan hatott. A magyar földre vonatkozó költeményei hazafiatlanoknak tűntek fel. Pedig Ady Endrének mind a szerelmi lírája, mind a hazafias költészete könnyen érthető: az előbbi a modern ember leplezetlenül őszinte vallomásait adta, az utóbbi a romlott közállapotokat türelmetlenül ostromló magyar ember keserűségéből fakadt. Ez a költészet országszerte nagy mozgolódást keltett. Aki a költőt csak valamennyire is védelmébe vette, az minden lépésével olyanokba botlott, akik rokonszenvét vagy megértését számon kérték tőle. Ady Endre költeményeit szeretni és dicsérni egyúttal politikai és társadalmi színvallást jelentett. Ráfogták a költőre, hogy Baudelaire-t és Verlaine-t utánozza, holott Ady Endre lénye és költészete teljesen a magyar földből és magyar életből nőtt ki, s a magyar föld és magyar élet képeitől van átitatva. Még Párizs-imádata is magyar gyökerekből táplálkozik. Úgynevezett dekadenciája azért tűnt föl idegenszerűnek, mert nem volt kapcsolata a régi idők patriarchális erkölcseivel.
