Gyulai Márta: ERŐLKÖDŐ
Gyulai Márta: ERŐLKÖDŐ
Nem állsz ijedten a kicsordult tetted előtt. Fascináltan vonalat nem bámulsz, ami a kezedtől elkanyarodott, hangot, ami a torkodból kiszakadt őrizetlen, a hangszálaid megnyergelte és elfutott, meddő és tehetetlen az örök éberségben.
Valami megfogta a hangszálaimat, hogy ne szóljanak, valami a születésem előtt rátelepedett az inaimra, hogy nem emelkednek, rossz álomként kiterpeszkedett, eloszlott a messze életembe.
A roncsokká tépett testemmel fűtöttem a hangszálaim alá. A nyakamba csalogattam az őrületet, hogy csiklandozzon, alázott függéssel tusakodtam, visszás örömmel a kínomat kerestem. Hogy lehet ez? Kiabálok, de a hangom nem szól! Futok, de a lábam elhagy!
A társaim, és számtalan elbukott ember, akinek a véres nyomát én betöltsem újra s újra vérző, eleven élettel, helyeslőleg bólintanak. El kell veszni.
És eljön értem az örvény, hogy elsodorjon, a végzetem, hogy beteljesüljön: de nem lehet! Én fölmászok előle a kivételes perceim csúcsára, nem bánom: gyáva ember, aki szembe nézni nem tud, és halljátok-e? Lazulnak a vasabroncsok a torkom körül, az inaim feszülnek! A csimpaszkodó térdemtől átizzadnak a drótakadályok, a nem tágító tenyerem közt föllobognak a súlyok! Látjátok-e a házakat égni? Papírlemezeket, a tetőket leválni? A cirádák a falon nyelveket öltenek. Kisercen a vér a körmöm alól, a lélegzetem eláll...
Tanítottak belátásra, hogy helybenhagyjam a magam halálos ítéletét, hamuszín rezignációval a kérlelhetetlen hierarchiába beletörjek utolsónak, nem ám csöpp víznek, színnek a szivárványban! De nem lehet!
Eszeveszett verseny, amiben áldani tanultam a vakságomat, az elfogultságomat becézve idézni, mert életet szított, míg ti a semmirevalóságom kínjait idesugároztátok a homlokom alá, amikor tapsoltatok a fanatikus vergődésem színjátékának, a bukásom örök törvényszerűségének. De nem lehet – nem lehet!
A meddő igyekezetem is élő hatalom, a szétroncsolt csontjaim és dagadó folyam az elpocsékolt agyvelő – és a hang, amit elorzott a torkom elől a számtalan hang, ami a hangomat hazudja, nem téveszt meg! A hangomat keresem!
Arányok és mértékek elinogtak mögöttem, a torkomban kalapálva viszket, ó – soha nem hallott és mégis ismerős! Fölajzott zongora, amiben megszólalhatnak az összes billentyűk!
És valaki íme túlkiabálta a tehetetlenségét! Valaki kiheverte ötezer év rákérgesedett tanulságát, elzsibbadtak a szűkölésben, valaki egynek a kívánkozása csillagjait belerajzolta a feneketlen éjszakába, vak szelepe a szörnyű világosság-kazánnak, amin kifuthatott végre igaz telhetetlen akarás!
