7.
7.
A hold már valahol a másik fertályon rótta az útját, a sötét égen, mintha csak vékony cérna kötné a boltozathoz, ragyogó fényben, mélyen lógtak a csillagok, kormos éjjel, mikor a fák közötti szellőjárás is gyanúsan zörög, indult el Vaszil a nagy útra.
– A városba megyek – hazudta a feleségének.
– Az adó miatt – tette hozzá, hogy az elnyűtt hétköznapi ruhának is okát adja.
Egy darabig a kocsiúton haladt. A feje bizonytalanul kóválygott, a lába is csak úgy járt, mintha valaki más húzná, anélkül, hogy neki ebbe beleszólása lenne, a hasa tájékán tompa nyomás jelezte, hogy nem biztos a dolgában, hogy fél valamitől, de azért ment, mint aki maga sem hiszi, hogy célhoz ér, de a beismerést szégyenli, húzza-halasztja, későbbre tolja, míg meglepetve látja, hogy mégis megérkezett.
– Nem lesz jó vége – nézett fel töprengve a csillagokra, keresztet vetett s a pópára gondolt.
– Imádkozik értem – nyugtatta magát s látta, amint a pópa buzgó imádkozásba merülve térdel az oltár előtt.
Mikor az erdő széléhez ért, megállott s óvatosan körülnézett.
Sehol senki és semmi. Valahol a sötétben a Szán partja felé, magukat az éjjel országában jól érző békák kuruttyoltak – talán éjjeli gyűlésen valami nagyon fontos életbevágó kérdést beszéltek meg – ki érti őket? – néha egy-egy gyerekes játszó szellő végigzörögte a komoly terebélyes fákat, valahonnét messziről a vonat füttye hasította szét fáradtan a levegőt, különben mozdulatlan csend volt, mint a halál, amitől Vaszil annyira félt.
Lassan forgatta fejét a szélrózsa minden irányába, eltartott egy negyedóráig is, míg kibiztosította magát. Aztán hirtelen hasra feküdt, belemászott a mély árokba, amely az erdőt az úttól elválasztja, a másik oldalon hason csúszva felmászott s anélkül, hogy felállt volna, bekúszott az erdőbe.
Az első fa mögött pihenőt tartott. Homlokára buta forróság kezdett lerakódni, amelyik sehogy sem engedte, hogy gondolatait összeszedje, hanem éket vert közéjük s kényszerítette őket, hogy külön magukban ugráljanak annyi felé, ahányan vannak.
– Azt mondom, hogy fát akartam szedni s eltévedtem – járt a fejében zavarosan.
A sötétbe bámult és reszketett. Mellette sötétből formált arccal valaki ráncosan rávigyorgott.
– Nincs ott senki – biztatta magát, de ijedtében még jobban a fa mögé húzódott.
– Beljebb kell mennem még a sötétben, mert itt reggel meglátnak.
Behunyta szemét, az olajos mécsestől megvilágított két pár szemet nézte, s a két pár szem, az egyik kék, mint a kisdedé, aki az oltár előtt anyja ölében eteti a báránykát s a fekete… egy pillanatra felnyögött a látás alatt, de valamitől kényszerítve ismét becézte, megmelegítette, barátságossá tette, biztatva, bátorítva, ösztökélve, ráhajolt.
– Isten nem hagyja el az ő szolgáját – s remegő hassal kilépett a fa mögül.
Lassan botorkált előre, de nem bírta sokáig. A sötét a maga sokféle semmiségével rettenetesen kínozta. A fák között bújtak el, a feje felett repültek, a lábával lépett rájuk s a veríték kigyöngyözte feszülő homlokát.
Hamarosan megállt. Egy vastag fa kiemelkedő hatalmas gyökerei között tanyát ütött, hogy ott várja be a reggelt. A reggel hűvösödött már, a szél csípése a bíbor jöttét jelezte, nem kellett sokáig várnia.
– Fát akartam szedni és eltévedtem – mondta el vagy százszor az éjjeli tanyán.
Mikor a pirkadás első sugarait bocsátotta a sötét fák közé, egy kissé meggémberedve felállott, hogy tovább menjen.
– Baj lesz, fordulj vissza – vágta szüntelenül egy vékony réteg az agyában, a lába is szívesebben lépett volna a másik irányba – ne menj, ne menj – lüktetett valami a hasa falához… csak bátran, nem lesz semmi baj – győzte le őket a két pár szem.
– Fát szedegettem s eltévedtem – nőtt össze az utolsó mentséggel Vaszil.
Nesztelenül, óvatosan lépett a puha avaron, másképp nem is bírta volna ki ezt az utat. Ha véletlenül, a rálépett súly alatt megreccsent a gally, ha egy levél élettelenül lehullt előtte a földre, ha titokzatosan elbújt cserje a fák közül hirtelen eléje ugrott, a hátán felcsapott egy ideg a fejére, megrázta, feszítette s pillanatokig nem tudott lélegzethez jutni.
– Beljebb kell mennem – mormogta s irányt változtatva jobbra fordult.
Meg-megállt, nagyokat fújt, forró homlokát simogatta, meresztette mindenfelé a szemét, de a kérdéses drótkerítést, a minden gondtól való megszabadulás előhírnökét, sehol sem látta.
Egyszerre olyan helyre jutott, ahol a véletlen vagy az emberi kéz munkája folytán, hosszú egyenes utat mutattak a másutt egymásba keverten álló fák. Vaszil akaratlanul is felvakkantott. A fák közötti út végén, egyedül, elhagyatottan, tüskésen, mint egy hosszú sündisznó kifeszített bőre, állt a drótkerítés.
– Ez az – ujjongott Vaszil s óvatosan a fa mögé bújt.
– Nem is olyan nagy dolog az egész – nyugodott meg elbizakodottan. Egész odáig el lehetne menni, egy lélek sincs ott.
A nagy veszélyből megszabadult ember öröme fogta el. A tízszer annyi pénz lebegett előtte, a pópa megelégedett arcát látta s a kép derűs kék szeme mosolygott rá, mikor a lépéseket számolta, amik még a kerítéstől elválasztják.
Tréfásan hunyorgatott a komolykodó kerítésre.
– Vaszil megmondja, hol vagy, nem tudsz elbújni előle.
– Még közelebb is megyek – bátorkodott, de ez már csak olyan szájjártatás volt.
Mikor a legnagyobb számolásban volt, akkor történt az, amit csak a derült égből az ember orra elé lecsapó villámmal lehet összehasonlítani.
– No az apád most megcsíptelek – hangzott hirtelen egy durva hang a háta mögött.
Vaszil abban a pillanatban élettelenül leesett a földre. A szája ferdére csúszott, a szeme lecsukódott, mintha a szívverés is megállt volna merev, feszes mozdulatlansággal, üres, hideg lett előtte, körülötte, benne minden, megszűnt a gondolat, megszűnt az érzés, a halál ízelítőt adott magából.
– Tán megijedtél pajtikám? – gúnyolódott egy marcona katonaruhába öltözött ember s szuronyát Vaszil mellének szegezve, jókedvűen vigyorgott.
A kiáltásra odaszaladtak a többiek, megérkezett a tiszt is és mindnyájan kíváncsian nézték a földön elterült Vaszilt.
– Állítsátok fel – hangzott a parancs.
– Apám kelj fel – mordult a durva hang s két erős kéz kezdte Vaszilt ráncigálni.
Kissé felült, de a szemei csukva maradtak, csak valamit folyton hajtogatott meggörbült szájával, mintha álomban beszélne.
– Mit beszél? – kérdezte a tiszt a Vaszilt talpra állítani akaró bakától.
– Hogy csak fát akart szedni az erdőben.
– Fa kellett neki? Ez a kívánsága hamar teljesülhet, de lógni fog rajta. Ne teketóriázzatok vele, két ember fogja karon s húzza, ha nem akar menni.
– Fát akartam szedni – siránkozott Vaszil s a két katona hóna alatt tartva húzta megbicsaklott lábait előre.
