III.
III.
De elhagyom a stílművészt és az íróra tekintek. Mert gondolkozónak is nagy. Ez különben természetes. Jó stíl nincs mondanivaló nélkül, az ősi erejénél fogva mindig utat tör magának, formát alkot.
Mennyire érezte az életet és halált. Amit később egy bölcsész úgy fejezett ki, hogy életünk inga vágy és csömör közt, azt ő a XVII. század elején így fogalmazta: «Ha az éhség, étellel; a szomjúság, itallal; fáradtság, nyugodalommal; a nyugodalom, munkával; a vigyázás, álommal; az álom, vigyázással; a hévség, hidegítéssel; a fázás, melegítéssel nem orvosoltatik, megöli az embert...»
A vénségről pedig olyan képet festett, hogy azt akármelyik remekíró megirigyelhetné: «Mikor immár közelgetni kezd a halál, elől–járó vitézit küldi, hogy szállást készítsenek, a sok és nehéz fájdalmat; mellyek a kedves étkeket epévé, a gyönyörűséges italokat keserű ürümmé változtattyák. És mikor szemeid elfordúlnak, dobog mellyed, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod megvékonyodik, vak szemed béesik; eljő maga a halál és erővel kiviszi testedből a lelket... Akiket semmire böcsülöttél, azok járnak hasadon.» De se szeri, se száma egyéni ráeszméléseinek. Egy helyütt az iszákost így írja le: «A részegember nyaka olyan hólyagos, mint az indiai tyúké.»
Azt mondták, hogy nincs érzése, a komor szónok, aki a szószéken szikár alakjával, hideg hangjával, összevont szemöldökével, spanyolosan nyírt szakállával hatott, főképp csak érvelt. Beszédeinek zord szövetében azonban meglelni a gyengédség aranyfonalát is, csakhogy olyan finoman, olyan magas öntudatú írói művészettel van beleszőve, hogy avatatlan alig veszi észre. Milyen megható például nagypénteki beszédének második, kezdő része: «Én is elfáradtam a szólásban, és talám sokan megúnatkoztak a hosszú hallgatásban, mert ez az emberi gyarlóságnak fogyatkozása, hogy csak előszámlálni és meghallani sem győzi, amiket szenvedni akart az Isten Fia miérettünk.» Itt a szónak egy színész testi közvetlenségével lép elénk.
