IV.
IV.
Pázmány Péternek, a prózaírónak nincs folytatója és utódja, amint elődje sincs. Azok, akik nyomdokaiba léptek, Káldi György, Balásfy Tamás, Sámbár Mátyás, Veresmarti Mihály meg se közelítették. Később a nyelvújítók felelevenítették több szavát, mely ma is él nyelvünkben, de közvetlen hatása itt megszegett. Amikor Petőfi és Arany a vers magasába emelte a népnyelvet, nem akadt, aki Pázmány hagyományát folytassa és azon az úton vigye tovább prózánkat, melyet ő megjelölt. A magyar nyelv versnyelv maradt, mint a francia prózanyelv. Legfőbb irodalmi kincsünk, mely eléri az európai szintet, versbe van letéve. De a célt és lehetőséget megmutatta Pázmány s Mikes, a két ellentét, a magyar próza kemény és lágy hangneme, a tragikus és mosolygó humorista.
Azzal, hogy milyen kincset hagyott hátra Pázmány, édeskeveset törődött. Erkölcsi célokat vallott. «Nem veszedelmes orvosnak tartanók–e – írja egyik prédikációjában – aki betege előtt lantot verne és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét... Ily ártalmasok a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek genyedségét pedig meg se illetik.» Különben egyike volt azoknak, kik tűzzel–vassal irtották a magyar lírai költészet zsengéit, a virágénekeket. «Undok virágénekeket irkálnak – szólt vízkereszti beszédében – melyeket mind gyermekek, s mind leányasszonyok kardéra tudnak és csaknem minden házak ezekkel zengedeznek». Mégis művészetén van a hangsúly, abban van halhatatlansága. Erre az ősre szédülve tekintenek fel az írók, «a lator lant–verők».
