Hetedik rész
mely a tengerig lefutott;
szerette, ha oly matrózra talált,
aki sok-sok országot bejárt
míg végre hazajutott.
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
,Oly furcsa!... A lenge fény
Kilobbant volna? Hova lett
a csillogó tünemény?'
egy hang, egy jel se int!
Bordái kitörve! vitorla, kötél:
hogy lóg petyhüdve mind!
Sohse láttam ilyet... A vászon is
oly gyűrött, barna, mint
patakom medrébe terel,
mikor a bozót hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel».
oly ördögi, fekete:
én félek...' - «Rajta! evezz tovább!»
szólt rá a Remete.
(vártam, szótlan, mereven)
a hajót elérte csónakuk...
- S hang zendült hirtelen.
hogy zúg, hogy mennydörög!...
- Szétnyílt a víz és összecsapott
a bukó hajó fölött.
és engem is úgy levert,
hogy testem, mint hetes halott,
a vizen hintázva hevert;
egy perc: nem is éreztem, - s a hajós
csónakjába beemelt.
örvénylő forgatagon;
csönd lett, csak a domb visszhangja felelt
még lágyan, olvatagon.
ájultan a padra rogyott;
a szent Remete fölemelte szemét
s buzgó imába fogott.
- (azóta bolond) - iszonyút
sikoltott, s láttam: a vér vadul
forgó szemébe fut.
,Ha-ha! - kacagott - ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!'
elértük a szárazat,
partra lépett, de állani is
alig bírt már az agg.
most keresztet vetett.
«Beszélj, - szólt aztán - mondd: ki vagy
s mi bánt, mi, szörnyű tett?»
láz égetett, amely
mikor meggyóntam: testemet
csak akkor hagyta el.
még vissza-visszatér:
s míg el nem mondom e mesét,
ég bennem a szív, a vér.
szavam bűvös hatalom;
már arcáról megismerem én,
kinek kell meghallgatni mesém,
- és azt rá megtanitom.
hegedűk édes szava rí:
dalolnak a menyasszony és
leány-barátai;
de halld! amott csendűl az est-
harang: imára hí!
a tenger síkja felett:
oly puszta volt, hogy az Isten is
alig hogy ott lehetett!
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
imádni az ég Urát,
míg megpihen örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát!
e jámbor szavakat:
Istent szeret, aki szeret
állatot és madarat!
mindent: kicsit és nagyot;
mert Ő is csupa szeretet,
aki minket alkotott. -
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzitól
elfordúl, vissza se néz.
elkábúlt zsibbatag:
másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.