Hatodik rész
ily széditő ütemmel
mi űzi, mi hajtja a hajót?
Hogy ing, hogy jár a tenger?
- szellője habot se tör -:
nézd, fényszemével az óceán
hogy néz a Holdra föl
az utat kérdezve (Ő vezeti
lágyan vagy haragosan).
Nézd, testvér! pillantása reá
mily nyájasan suhan!»
mi hajtja? mily erő?...
bezárul a levegő.
Már hívnak: el ne késsünk!
Mind lassabban megy majd a hajó,
ha felébred tengerészünk.»
mint csöndes, jó időben,
hűs éjszaka volt, fönt járt a Hold,
s a halottak álltak előttem.
úgy álltak a legények
és rám tapadó, köves szemükön
a Hold visszfénye égett.
s szemem nem tudtam el-
vonni róluk, vagy bús szemüket
az éghez emelni fel.
még láttam a zöld vizet,
de nem láttam már, ami előbb
úgy kínzott, rémitett;
- a szíve fél, remeg -
s ha visszafordúl: futni kezd
s többé nem állna meg,
mert tudja: mögötte iszonyú
ellenfele fut, liheg.
se vízgyűrű, se hang;
a tengeren nem vert habot:
mint árnyék, úgy suhant.
szél leng igy a réteken) -
zavaromba vegyűlt, s mégis csoda-új
üdvözlet volt nekem.
s bár gyorsan, oly puhán!
Élesen, élesen fújt a szél,
és rám fújt, rám csupán.
lángol ott igazán?
Ez itt a templom? ez a domb?
s ez itt az én hazám?
zokogott át lelkemen:
Ébressz föl, Uram! vagy add, hogy ez
az álom örök legyen!
simán elénk hajolt;
bujdosni fény- s árnyképeket
rajzolt lapjára a Hold.
a templom is: magas
tornyán hold-szőtte csöndbe merűlt
a büszke szélkakas.
és karmazsin árnyai
váz-alakoknak nesztelen
keltek belőle ki.
az árnycsapat; szemem
visszafordúlt, s - az égre! - mit
láttam a fedélzeten!
ahogy megmerevedett
s ragyogva egy-egy fényszeráf
állt minden hulla felett.
oly szép volt, oly csodás!
Mint mennyei fáklya, a part felé
lobogott a látomás.
s egy szót se szólt; de szelíd
csöndjük hullatta, mint zene, bús
lelkemre könnyeit.
hahó ütötte meg;
nehezen fordúlt csak arra fejem
s láttam: csónak közeleg.
gyorsan szelve a habot:
óh szent ég! nem ronthatta meg
örömöm a sok halott!
kit a két hajós kisért;
a szent Öreg, aki himnuszokat
dalolt s a hegyekben élt -:
meggyóntat Ő, lemossa Ő
lelkemről majd a vért!