Negyedik rész
Negyedik rész
,Félek tőled, vén Tengerész,
kezed csupabőr, kemény,
sovány s magas vagy; barna, mint
a bordás partfövény.
kezed csupabőr, kemény,
sovány s magas vagy; barna, mint
a bordás partfövény.
Kezed csupabőr; lelkembe szemed
parázsló fénnyel üt...’
Ne félj, fiam! ne félj, ne félj:
én nem haltam velük!
parázsló fénnyel üt...’
Ne félj, fiam! ne félj, ne félj:
én nem haltam velük!
A lakodalmas vendég fél, hogy szellem az, aki hozzá beszél,
Egyedűl, egyedűl voltam, egyedűl
a magányos tengeren
és nem volt szent, ki megkönyörűlt
magányos lelkemen.
a magányos tengeren
és nem volt szent, ki megkönyörűlt
magányos lelkemen.
Óh mennyi szép, derék fiú!
És meghalt mindahány:
de éltem én, s köröttem ezer
s ezer nyálkás puhány.
És meghalt mindahány:
de éltem én, s köröttem ezer
s ezer nyálkás puhány.
de a Vén Tengerész biztosítja őt testi életéről és tovább meséli szörnyű bűnhődését.
És néztem a rothadó vizet:
iszony és kín mindenütt;
aztán a rohadt fedélzetet: ott
a sok, sok hulla feküdt!
iszony és kín mindenütt;
aztán a rohadt fedélzetet: ott
a sok, sok hulla feküdt!
És megveti a nyugalom teremtményeit.
Fölnéztem az égre, de mikor imát
kezdtem: mindannyiszor
gonosz sóhaj sírt föl, s szivem
kiszáradt, mint a por.
kezdtem: mindannyiszor
gonosz sóhaj sírt föl, s szivem
kiszáradt, mint a por.
Pillám letapadt: alatta hogy
sajogtak az üterek!
Rajtuk mint ólom ült a lég:
az ég, a tenger, a tenger, az ég;
- s lábamnál hullasereg.
sajogtak az üterek!
Rajtuk mint ólom ült a lég:
az ég, a tenger, a tenger, az ég;
- s lábamnál hullasereg.
És irigyli, hogy azok éltetnek, mikor oly sokan hevernek halottan.
Tetemük kiverte jeges veriték
s bomlás nem törte fel;
szemük, mely arcomba tapadt,
nem fordúlt rólam el.
s bomlás nem törte fel;
szemük, mely arcomba tapadt,
nem fordúlt rólam el.
Az árvák átka pokolba veri
mennyből is gyilkosát;
de jaj! nincs szörnyűbb, mint ha halott
szemek átka sújt reád!
S én mégis élek, bár szemük ért
kilenc napon-éjen át!
mennyből is gyilkosát;
de jaj! nincs szörnyűbb, mint ha halott
szemek átka sújt reád!
S én mégis élek, bár szemük ért
kilenc napon-éjen át!
De az átok él ő ellene a halott emberek szemében.
A mozgó Hold az éj komor
boltjára fölkuszott
lágy-szeliden s körötte egy-
két rezgő csillag uszott.
boltjára fölkuszott
lágy-szeliden s körötte egy-
két rezgő csillag uszott.
Magányosságában és mozdulatlanságában fölvágyódik az utazó Holdhoz és a csillagokhoz, amelyek, - bár állani látszanak, - mégis folyton előre mozognak, és mindenütt övék a kék ég, az az ő kijelölt nyugvóhelyük, és szülőhazájuk és saját otthonuk, ahová bejelentés nélkül lépnek be, mint Lordok, akiket bizonyára várnak, és megérkezésükkor mégis csöndes öröm fogadja őket.
És gúnyos fénye a vízbe mint
tavaszi zuzmara hullt;
s hová árnyat vetett a hajó:
az ár, mint bűvös lángfolyó,
kínos-vörösre gyúlt.
tavaszi zuzmara hullt;
s hová árnyat vetett a hajó:
az ár, mint bűvös lángfolyó,
kínos-vörösre gyúlt.
A hajó árnyán túl vízi-kigyók
suhantak álmatagon;
csipkét fodroztak a víz szinén
s ha felágaskodtak, tünde fény
égett pikkely-nyakukon.
suhantak álmatagon;
csipkét fodroztak a víz szinén
s ha felágaskodtak, tünde fény
égett pikkely-nyakukon.
A holdvilágnál szemléli Istennek nagy nyugalomteremtményeit.
A hajó árnyában - láttam - amint
úszkáltak gondtalan:
kék, zöld s bársonyfekete szalagok
nyomán barázda vert habot:
villódzó, rőt arany.
úszkáltak gondtalan:
kék, zöld s bársonyfekete szalagok
nyomán barázda vert habot:
villódzó, rőt arany.
Szépségük és boldogságuk.
Óh Élet! Élet! előtted a nyelv
hallgatni megtanúl! -:
szivemből buggyant dús szeretet
s áldás akaratlanúl:
megszánt az ég s ajkam áldást
mormolt akaratlanúl!
hallgatni megtanúl! -:
szivemből buggyant dús szeretet
s áldás akaratlanúl:
megszánt az ég s ajkam áldást
mormolt akaratlanúl!
Szívében megáldja őket.
S egyszerre szivembe szökött az ima;
nyakamról leszakadt
az Albatrosz, s mint ón-köteg,
a mélységbe leszaladt.
nyakamról leszakadt
az Albatrosz, s mint ón-köteg,
a mélységbe leszaladt.
A varázs kezd megtörni.
