Sárközi György: A hullámnézőhöz
És a vizek nyelvén mormol halk bucsuzót,
Fátyolos szemeid nyomon kisérik-e őt, testnélküli vándort,
Míg eltűnik ezüst mécses társai közt?
Nézd csak, hogy mulik el mind egymás kebelén;
Köztük örökkön ott szárnyal a Halál árnyékhajója,
Köztük a nász is örök s nem fogy az új ivadék.
Lábad előtt a folyam, mely gyürüt ölt gyürübe,
S komoly játékát még akkor is űzi, nem unva, mikor mi
Már utasok leszünk ott, ama néma hajón.
És levegő-sziveden átfuj az alkonyi szél,
S a szép unokák, ugrálva a sárga homokban s mitsem érezve, gyanítva
Átfutják öledet, honnan ükapjuk eredt,
«Létünk, mint a folyam, el nem apad sohasem,
S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba, megláthatod, halandó,
Új hullámban az ót, új ivadékban az őst.»
Nemcsak a tér, az idő távola is feketít,
Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten elomlik
És üresen pereg a dőlt szinházban a film.
S végsőt int a Halál Angyala szárnyaival,
S hol dolga nincs többé, elhagyja, veszett hajó kapitánya, a Földet
Ő is utolsónak s más csillagra röpül.
Bús kert lesz a világ, eltemetett temető, -
Ám a folyó még zajdul, tűnik és bomlik az éjszinű hullám,
Példa marad, mikoron már példázni se kell.