Elek Artúr: Szinyei Merse Pál
Elek Artúr: Szinyei Merse Pál
Ha valamikor igazi béke lesz még ezen a világon és valahol, Európa közepén egy nagy kiállításon megkísérlik majd egyszer a tizenkilencedik század művészetének bemutatását, annak minden korszakos fordulójával, – azon a kiállításon külön helyet kell majd juttatni Szinyei Merse Pálnak. Mert ha művészpályájának az a korszaka, amelyben mint újító jelent meg az újítók között, észrevétlenül és hatástalanul is múlt el kortársai számára, a maga képességeinek határai között, éppen olyan úttörő jelenség volt, mint akár Monet és társai.
Művészetének a színesség volt a princípiuma. Tárgya pedig a színeknek a zavartalan napsütésben, az árnyéktalan világosságban kivirítása. Csodálatosan korán fejlett tehetség volt, ifjú korában annyira kész egyéniség, hogy azon időbeli művei szinte teljes értékű képviselői művészetének. Férfikora ennek a ritka művészi tehetségnek – külön pszichikai vizsgálódásra érdemes okoknál fogva – nem volt. Csak ifjú- és öregkora. De ifjú évei periódusának alkotásai egész művésznek és kivételes tehetségnek mértékét adják meg. Csak jelenítsük meg őket képzeletünkben úgy, ahogy emlékül különböző kiállításokon megmaradt bennünk: korai női aktját, a mely minden rajzbeli hitelessége mellett is annyira festői felfogású kép, a vonalat mindenütt annyira feloldó és a tónusos átmeneteket oly finoman éreztető; a «Majális»-t; testvérhúgának szinte szűzies borzongással megfestett és a művész szerető áhítatát éreztető képmását: a «Lilaruhás nő»-t és feleségének 1879-ben készült arcképét. Érthető, hogy sokan Szinyei Merse Pálban látják a legnagyobb magyar arcképfestőt, és az ifjúkorában festett művei alapján! Soha művész ifjúkora szebb és ragyogóbb nem volt az övénél. És mennyire eredeti volt művészi nyilvánulásában. Kortársaitól és elődeitől mintha alig tanult volna ez az őserő. Böcklin, Leibl, Courbet és mások nevét hiába emlegetik magyarázatul. Igen kevés az, amiben az ifjú Szinyei reájuk emlékeztet, s amiben olyan mint ők, az épp annyira eredeti nyilvánulása tehetségének, mint amazokénak. Nagyszerű ösztönökkel és érzékelő szervekkel áldotta meg a gondviselés. Elmélkedés és számítás nélkül alkotott és ecsetjének minden húzásában az ösztön biztossága érzik. Ritka egészséges természet volt. Öreg koráig, csaknem holta napjáig épnek maradt meg benne a tehetség és az alkotás potenciája. S késő korának művei méltó folytatásai az ifjúkoriaknak. Ha e két korszak eredményeit egymás mellé állítjuk, elképzelhetjük a hiányzó férfikor alkotásainak mértékét.
*
Szinyei Merse Pál művészetének beható jellemzésére visszatérünk. Ezek a futó megjegyzések inkább csak érinteni kívánták a tárgyat, mint elhatárolni és megvilágosítani.
