Kovács Mária: Néma perc elégiája
Kovács Mária: Néma perc elégiája
Szent fájdalom tavában fürödtem meg.
Szemeim csöndessé szaggatott virágát nézzétek
a szájam szelíddé avatott imás vonaglását
csudáljátok – s pilláim elmerült hídjait
e roskadt hidaknak leszakadt íveit
min a titkok raja vándorolt szüntelen
míg álltak erdőben – mélységek fölött.
a szájam szelíddé avatott imás vonaglását
csudáljátok – s pilláim elmerült hídjait
e roskadt hidaknak leszakadt íveit
min a titkok raja vándorolt szüntelen
míg álltak erdőben – mélységek fölött.
Keblem bágyadtá vert lankáit nézzétek
és nézzétek hajam szétrongyolt bársonyát!
Sötét glória volt, dacos és árnyékos
és homlokom kemény földje fölött dús lomb
míg most im csapzott, ájult holdjai csüggnek
elborult orcámnak kihalt mezejére.
és nézzétek hajam szétrongyolt bársonyát!
Sötét glória volt, dacos és árnyékos
és homlokom kemény földje fölött dús lomb
míg most im csapzott, ájult holdjai csüggnek
elborult orcámnak kihalt mezejére.
Kezeim elhamvadt, lekonyult zászlója
búcsúz felétek álom és üdvösség!
Harcos virrasztások, mámoros mindenhit
kigyulladt, orkánnal hajtó táltos-kocsija
búcsúm felétek és feléd minden titok
glóriás, ittas, nagy hóhéra: erő!
búcsúz felétek álom és üdvösség!
Harcos virrasztások, mámoros mindenhit
kigyulladt, orkánnal hajtó táltos-kocsija
búcsúm felétek és feléd minden titok
glóriás, ittas, nagy hóhéra: erő!
Mert: Föld, nem borulhatsz egyetlen virágba!
Ember! nem üdvözülsz egyetlen fáklyává!
Eggyé nem léssz kis léted leszakadt útján
te szétdúlt isteni kalász! ó miért hogy
rongy mezed elhajítád előttem… szegény…
Ember! nem üdvözülsz egyetlen fáklyává!
Eggyé nem léssz kis léted leszakadt útján
te szétdúlt isteni kalász! ó miért hogy
rongy mezed elhajítád előttem… szegény…
Nem panaszlom… a bánat szent tavából léptem…
Itt állva a partnak vértelen tenyerén
bomlott karom kinyúl a végtelen fölé.
Nem kérve s nem átokkal avvagy új hittel
csak utólszor kényszerült védő szivárványként
hogy kiléptem a fájdalom szentelt tavából…
…míg görnyedt vállamról tán lepereg a harmat.
bomlott karom kinyúl a végtelen fölé.
Nem kérve s nem átokkal avvagy új hittel
csak utólszor kényszerült védő szivárványként
hogy kiléptem a fájdalom szentelt tavából…
…míg görnyedt vállamról tán lepereg a harmat.
