Halász Gyula: A kincses sziget
Halász Gyula: A kincses sziget
(Stevenson: A kincses sziget. Fordította Király György, Herman Lipót rajzaival. Athenaeum, 1920.)
„Egy csípős szeptemberi reggelen” – írja Robert Louis Stevenson, a Treasure Island szerzője – „vidáman duruzsoló tűz mellett – az eső verdeste ablakomat – fogtam hozzá A tengeri szakács-hoz. (Ez volt eredeti címe).”
Legelsőbb is a sziget térképét rajzolja meg; a térképet, amely „mindenfajta könyvek között a legkevésbé fárasztó olvasmány és tartalomban a leggazdagabb.”
És amikor „megmozdul a térkép tengere”, megalkotja hozzá Stevenson a kalandos történetet, iskolába járó mostohafiára, Lloyd Osbourne-ra gondolva, aki kérte őt, írjon neki „valami érdekeset”.
A könyv még készen sincs, a Young Folks kiadója megkezdte közlését. A közlemények alá ez a név van írva: Captain George North. Amikor két évvel később, 1883-ban, a regény könyv alakban megjelenik, Stevensont lepi meg legjobban a páratlan írói siker. „Sajátságos gondolatok támadnak az emberben” – írja szüleinek – „mily roppant rossz kell hogy legyen a könyvek rendes sorsa; azok a könyvek, amelyeket a tudákosok nyomdafestékre se tartottak érdemesnek – éppen ezek azok, amelyek dicsőséget és puddingot hoznak nekem”.
Ez a „tudákos” maga a szerző. Az olvasók nem ilyen tudákosak. Följegyezték, hogy Gladstone futólag belepillantott a könyvbe Lord Rosebery házánál és másnap London minden könyves boltját sorra járta, egy antikváriumi példányra vadászva. A Saturday Review erősen kritikus szerkesztője elragadtatással írja, hogy a Treasure Island a legjobb könyv, amely a Robinson Crusoe óta napvilágot látott. James Payn rajongó hangon emlékezik meg róla. Andrew Lang „órák hosszat édes gyönyörbe merülve” olvassa és így ír róla: „Nem tudok rá példát a Tom Sawyer-en és az Odisszejá-n kívül, hogy mese ennyire megragadott volna.” Mindenféle nyelvre sietnek lefordítani. Spanyol és görög újságokban megjelenik tárcaképpen.
Magyarul is kiadta évtizedekkel ezelőtt valamelyik ifjúsági lapunk. Amikor most Király György pompásan gördülő fordításából a könyvvel megismerkedtem, homályosan visszadereng emlékezetemen a rettenetes féllábú szakács – a könyv gonosz szelleme – a kis Hawkins gyerek, meg Ben Gunn, a kincses sziget robinsoni sorsra jutott, elvadult szakállú és megszelídült lelkű lakója. Azóta a mi hajunk megszürkülhetett, szakállunk is őszbe csavarodott talán – akárcsak szegény Ben Gunné: a történet lélegzetfojtó érdekessége csakúgy lebilincsel, mint valamikor, amikor Jules Verne volt szinte egyedüli irodalmi táplálékunk.
Megpróbálkoztam azóta – hadifogság elszigeteltségében, ahol tíz-tizenöt könyv képviselte a magyar nyelvű irodalmat – megpróbálkoztam Jules Verne és a Robinson „átértékelésével”. A „fantáziára gyanús” Jules Verne-ről kiderült, amit már Cholnoky Viktor tudott róla, hogy „nincsen neki két krajcár ára fantáziája”. A Grant kapitány gyermekei-vel nem tudtam megbirkózni, a Három orosz és három angol kalandjai hidegen hagytak; – a Robinson ugyanekkor édes és szomorú álmodozásba ejtett, fölzaklatta meg elcsitította olthatatlan romantika-szomjúságomat.
Honnan ez az el nem múló varázs? A fogolysors közössége, a fogolyélet robinsoni furcsaságai, egész „szívszaggató fényűzése” – a magunkgyártotta sakk, fapapucs és a tétlen fogság egyéb leleményei – mindez nem magyarázhatná meg a kétszáz esztendős De Foe diadalát fiatalságunk felejthetetlen kortársa, Jules Verne fölött. A Rejtelmes sziget – ugyancsak robinsoni történet – bizonyosan nem kevésbé untatott volna, mint ahogy kétségbeejtett a Grant kapitány. A hibát nem magamban keresem, nem is a fogság atmoszférájában – de legkevésbé a tárgyban. Bizonyság rá a Kincses sziget. Íme egy könyv, amelyet egy tizenhárom éves fiú mulattatására írt szerzője, egy könyv, amely csupa harc és háború – egy maroknyi csoport elszánt, ravasz és kegyetlen viadala életre-halálra a túlerőben lévő lázadókkal – és ezt a könyvet, amely csak úgy csöpög a dermesztő nyugalommal kiontott embervértől, angol „államférfiak, bírók és más egyéb szilárd és józan férfiak gyermekekké válva falják féléjszakákon át az ágyban könyökölve”.
Megfogadtam, nem engedem megvesztegettetni magam –: háborús mese, a nyers erő álnokság és vakeset véres tornája, nem érdekel, juttassák bár benne diadalra az igaz ügy hőseit ravasz regényírók! Az érzékeny szívére büszke galamblelkű olvasó – e sorok írója (a maga kis háborújának maiglan lelki sebesültje) – kénytelen bevallani, hogy a Kincses sziget-et egyvégtében, egy éjszaka olvasta el.
Pedig mégis a szerzőnek van igaza. Ez a regény jóllehet bravúros elbeszélő keze munkája: nem a stevensoni lélek mélyről felhozott alkotása. Stevenson gazdag írói fantáziájának fénykévéje beragyogja ugyan a lüktető cselekményt – mint ahogy a száguldó autó veti kísértetes fényét maga elé (tekintetünket nem fordíthatjuk el: egy pillanatra elámulva meredünk a látomány után – érezzük, hogy valami hatalmas erő dübörgött el mellettünk): de az elsuhanó kép nyomtalanul kitörlődik szemünkből. Sötétben maradunk. Nem az a könyv ez, amelynek fénye belelopja magát a lélekbe az emlék forró melegével. Érdeklődésünk éberségének alighanem, érdeklődésünk hirtelen kialvásának mindenesetre – a mesében az oka. Egy kompánia, amely egy delírium tremensben elpusztult kiérdemült vén kalóz motyójában rábukkan a kincses sziget térképére és elindul, hogy megkaparintsa a rablott kincseket. Szerencsétlenségre – a történet szerencséjére – hajójuk személyzetét csupa szemenszedett gazemberből toborozzák össze, akiket előbb hajmeresztő kalandok után formális háborúban (ágyúval, bicskával) csaknem az utolsó szálig ki kell irtaniok, hogy a kincset végre boldogan hazahozhassák. Ezt a cinikus, förtelmes történetet a leírás és az alakok jellemzésének akkora erejével (amelyhez a humor fegyvere is járul), a meseszövés olyan jobb ügyhöz méltó mesteri leleményével beszéli el az író, hogy nem kevés önlegyőzésbe és időbe kerül, amíg kivonjuk magunkat a fényes írásművészet bűvöletéből s a csillogó, művészi köntös alatt a mozidráma nyomorék testét fölfedezzük. Ez különben inkább hozzáad, mintsem hogy lerontson valamit a költő érdeméből. A fantasztikus mesét illetőleg nem kisebb elődre hivatkozhatik Stevenson, mint Allan Edgar Poe-ra, aki egyetlen regényében, a Gordon Arthur Pym-ben ennél sokkal különb kalandokba bonyolítja bele ártatlan olvasóit. A különbség, hogy Poe mindvégig komor, vérfagylaló, döbbenetes, míg Stevenson regényét átlengi a humor egészséges levegője. Ennek köszönhető, hogy megrendülés nélkül, szinte élvezettel hagyogatjuk el szanaszéjjel és felejtjük el nyomban a „Gerenda-vár” meg a Hispaniola elpotyogó hősi halottait.
Hiszen csak mese az egész!
Minket vén rókákat nem fon be a szerző; tudjuk előre, hogy a kis Hawkins-fiú minden veszedelemből kivágja magát. És ez a fő, fogják mondani Jim kortársai, akik bizonyára elszoruló szívvel olvassák, de annál édesebb megkönnyebbüléssel teszik le a könyvet:
Hál’ istennek, csak hogy Jimnek baja nem esett!
