Bálint Aladár: Pártos István halálára
Bálint Aladár: Pártos István halálára
Tizenhét esztendejével ragyogó művészi pályát futott be és most, hogy kezéből örökre kihullt a vonó, e bűvös pálca, már betetőzött kész eredmények hirdetik e fiatalon, szinte gyerekkorban nagy muzsikus, nagy ember kivételes tehetségét. Betetőzött kész eredmények? Elszálló, szétporló hangok emléke és a lélegzetet elállító percek íze, zamatja, mikor szellemidéző erejével visszavarázsolta élő és holt mesterek elhamvadt érzéseit, boldog ihletettségük verőfényét, borúját.
A hegedűnek nagyon nagy mestere volt e vézna fiú; ha kezében megszólalt ez a hangszer, ősi mítoszok elevenedtek meg húrjai pengése nyomán; a bűvölő, titokzatos erők jelenvalóságát, igazságát éreztük. Mintha nem is köztünk élő ember muzsikált volna; a hangok, a rezgésszámok anyagi igazságai, a kottafejek, a hangszer anyagi adottsága mind elhalványult, semmivé foszlott, és természetfeletti hatalom kinyilatkoztatását hallottuk a zengő futamokban. Hol szerezte, kitől kapta tehetségét, kitől örökölte? Örök titok, melyet nem lehet kihántani a valóság durva mezéből, mint ahogy titok az is, miért kellett fiatalon, még a férfikor beköszöntése előtt sírba hullni e fiúnak. Halálában is a végzet ítélete harsant fel; a rendeltetés, a hivatottság beteljesedése, az elvégzett munka után következő elpihenés törvényszerűsége olvasható ki korai halálából.
A hegedű nem nagyon engedelmes jószág. Sokan esztendőkön keresztül gyötrődnek, ujjaikat, csuklójukat idomítják, míg a révetegen, bágyadtan hangzó húrokból tömör, meleg zengést csiholnak ki, míg a gyors perdülés, lassú
lejtés titkát kitanulják, és egymást követő hangok laza pengéséből összefüggő melódiavonalat kovácsolnak össze. Idomítják, gyötrik kezüket, ezerszer elismétlik a futamokat, megkísérlik, hogy egyszerre több húrt szólaltassanak meg. És e rengeteg fáradtság, munka sokaknál bizony egészen hiábavaló erőfeszítésnek bizonyul, mások elérik a tisztességes középszert. Kevesen érnek fel a csúcsokra. És időnként aztán kibuggyan az emberek sokaságából egy-egy kilenc-tíz esztendős kisfiú vagy leány és három-négy esztendő alatt eléri azt, amire mások, még harminc esztendős korukban is hiába törekednek. Ujjaik végigfutnak a húrokon és a hangszer engedelmes szolgája lesz a vézna kezeknek. A redőtlen sima homlok mögött bonyolult hosszú zeneművek emlékképzetei bújnak meg oly rendbe sorakozva, oly elkülönülten, mintha fogható szilárd tárgyak lennének, melyeket bármikor ki lehet emelni, különböző rekeszekből, titkos fiókokból.
Micsoda titka lehet a hegedűnek, hogy emberi hangon beszél az emberhez. Más hangszerekben hiába keressük ezt. A zongora felzengésében talán több a szín, a változatosság, a hárfapengés régmúlt idők emlékeit támasztja fel, az orgona lenyűgöz, ránk nehezedik, a rézkürtök harsogása felráz bennünket, a fafúvók melankolikus felbúgása végtelen síkságok fülledtségét vetíti elénk, de magát az embert csupán a hegedű adja. A hegedűszó sokszor azt az érzést kelti fel a hallgatóban, mintha a hegedű nem is hangszer, hanem a rajta játszó ember tartozéka, mondjuk elválaszthatatlan testrésze lenne.
Mindez azonban csak a hegedű kiválasztott ritka mestereire vonatkozik és Pártos István az volt. 1916 december havában hallottam őt először. Az operaház zenekarának kíséretével Bruch és Beethoven hegedűhangversenyeit és Lalo spanyol szimfóniáját játszotta. Mindhárom mű szelleme merőben különbözik egymástól. Bruch-ban és némiképpen Laloban is a hegedűvirtuóz készsége, bizonyos hatások kiaknázásának akarása jelentkezik, míg Beethoven művéből a szenvedő, töprengő ember ellágyulása, a muzsika örökkévalósága, a népek, korok, formák, szabályok felett való szuverenitása zeng ki. Beethoven egyetlen hegedűre írt versenyművét, e remekbeszabott alkotás, csak igazán kiváló és sok mindenen túllévő mesterek merik műsorukra tűzni. Pártos István, a maga tizennégy esztendejével megbirkózott Beethoven világraszóló alkotásával és nem vallott szégyent. Örök csoda, hogy a törékeny vézna kis testben, hogy lakozhatott annyira érett lélek, hogy e műben rejlő mélységeket fel tudta tárni. Az emberi tapasztalást, felemelkedést és zuhanást a mindenséggel való kapcsolatot, az örömnek és a fájdalomnak egymásba ömlését, amit e versenymű a hegedűből kiáramló hangok nyelvén, a kísérő hangszerek zenéjével alátámasztva kifejez, hogy tudta oly tökéletesen a hallgatókkal közölni e kisfiú?
Csodagyerek volt, de a csodagyerekeknek nem abból a fajtájából, mely minden eljátszható zenedarabot eljátszik és eleven zenélőgép módjára elkápráztatja az embereket. Pártos István csodája nem ebben jelentkezett, hanem abban, hogy érett volt, (befejezett technikájáról nem is beszélek) az emberek értelmi képességeit és érzésbeli tartalmát jóval felülmúlta, mintha az emberi közösség keretein kívül állva, valami szédítő magaslatról szórta volna szét művészetének meleg sugarait.
Nyilván, sőt bizonyosan mélységesen hitt mindabban, amit csinált, gyerek-lelke átalakulhatott az örökös izzásban, hitt és elhitető ereje is volt.
Intelligenciája elsősorban művészetében nyilatkozott meg, aminthogy az ember értelmisége mindig azon a területen és ott nyilatkozik meg, ahova az elhivatása szólítja. De mint jellemző tünetet feljegyezhetjük róla azt is, hogy tizenhat esztendős korában Schopenhauert olvasta.
Mélységes szomorúság borongott sápadt, sovány arcán, fekete hajfürtjei még sötétebbé tették a fájdalmas, bágyadt vonások melankóliáját. A fiatal Paganini feje lehetett ilyen, vagy ehhez hasonló.
E szomorúság, mely gyerekarcáról sohse suhant el, hosszú századok öröksége lehetett. Testének minden porcikája átivódhatott e méreggel, mely talán narkotikumot, egyben ösztönző erőt is jelentett számára. Nem erről a világról és nem erre a világra való volt.
Mint annyi kitűnő magyar hegedűművészt, őt is Hubay Jenő bocsátotta szárnyra. Büszke lehet e tanítványára. Nem akarom Hubay érdemeit kisebbíteni, de az ő szerepe itten a csodatevő természet mellett háttérbe szorult. E fiú talán még a szék lábából is hangot tudott volna kizendíteni.
Külföldön érte a halál. A hírlapok szerint tetemét elhamvasztották. Egy marék hamu maradt fenn testéből, semmi egyéb. Az életet fenntartó teremtő energiák a nagy végtelenségbe röppentek. Számunkra csak az emlékezés maradt.
Egy marék hamu és sok-sok fájdalom.
Egy reménységgel, – dehogy: nagy értékkel megint kevesebb.
