Kardos István: Az „Über allen Gipfeln” mint dalszöveg
Kardos István: Az „Über allen Gipfeln” mint dalszöveg
Kosztolányi Goethe-cikke nyomán vita indult meg a Nyugatban s ennek során gyakori hivatkozás történik a vers zeneiségére. Azt hiszem, érdemes e tárgyban, ha nem is mint döntő bíróhoz, de legalább is mint tekintélyes szakértőhöz, Schuberthez fordulni, ki 1824-ben megzenésítette a vitatott költeményt. A Schubert zenéjét az eredeti szöveggel és a Nyugatban eddig napvilágot látott fordításokkal egybevetve, közvetkező eredményekhez jutunk.
1. A fordítások egyike sem énekelhető, ami magában véve természetesen nem lehet hibája a fordításoknak, hiszen a dalra való tekintet nélkül és nem az énekelhetőség célzatával készültek. Így azoknak a követelményeknek, melyeket a par excellence zeneszövegfordítás a poétikus követelményeken túl felállít, nem felelnek meg. Ily követelmények: a szótagszám abszolút pontos megtartása, a zenei hangsúlyok figyelembevétele, a vokálisok énekelhetősége, a zeneileg tartalmas, vagy különösebben értékes egységeknek azonképpen tartalmas és értékes szövegbeli egységekkel ellátása, végül, hogy a zenében megismételt motívumok ismétlésre alkalmas szótagokra essenek. Ez utóbbi pedig nemcsak megfelelő metrikai, hanem megfelelő értelmi tagozást is jelent. Az előttünk lévő Goethe-Schubert dalban a felsoroltak közül különösen tekintetbe veendő nehézségek: Az: Ist Ruh, ha metrikailag spondeus is, zeneileg (és értelmileg) jambikus, mert az „ist” súlytalan, a Ruh viszont a Schubert dalban nemcsak hogy hangsúlyos taktus részre esik, de egy ún. teljes zárlat súlypontjában áll. Ide tehát a fordításban oly két szótagú sor teendő, melyben csak a másodiknak van súlya. Így pl. Tóth Árpád fordításában (mely egyébként valamennyi közül legénekelhetőbb) a „Csend űl” két súlyos szótagból állván nehézkessé tenné éneklésben a menetet, viszont a „Ruh” súlyos helyére a kevésbé fontos „űl”-t helyezi.
Schubert a „schweigen”-t mint trocheust megismétli, ide tehát metrikailag és értelmileg egyaránt ismétlésre alkalmas szavaknak kell kerülniük. Ugyanígy megismétli Schubert a „Warte nur” szócsoportot, még pedig zeneileg igen nagy súllyal és fontossággal. Itt tehát oly önállóan használható háromtagú szócsoportra van szükség, mely kellő súllyal és fontossággal ismételhető.
Nehézséget okoz továbbá az, hogy a német daktilus és anapestus a zenében másképp jut kifejezésre, mint a magyar, ha pl. egy német dalban előforduló daktilust a magyarban hosszú-rövid-röviddel helyettesítünk, az ugyanarra a zenére csak nagyon kényelmetlenül énekelhető.
2. Schubert hitet tesz amellett, hogy pogány ritmusokat ő sem érzett e versben. A tempójelzés: langsam, a dinamika pp és p között mozog az utolsó, tragikus akcentusú sor kivételével, mely cresc. jelzéssel van ellátva. Az „über” ő nála is trocheus, még pedig lassú tempójú. Viszont az utolsó sornak fenyegetően fenséges emelkedése azt mutatja, hogy a vers hangulattartalmát nem szentimentálisnak, hanem tragikusnak érezte.
3. A „Kaum einen Hauch”-ot a zene nem nyugalommal, hanem rendkívül gyengéd mozgással érezteti. Szerény fordítási kísérletemben ezt, sajnos, nem sikerült éreztetnem.
Végül saját kísérletemre meg kell jegyeznem, hogy Goethe-nek két különböző rímet azonosítottam és hogy igyekeztem a legegyszerűbb szavakat megtalálni. Az előbbi körülmény, azt hiszem, a nyugalmas hatást fokozza, utóbbi pedig dalolásra alkalmasabbá teszi a szöveget.
Íme:
Fent a néma ormon
A csend…
Levél a lombon
Elpihent,
Szellő se leng.
Madárdal nem zeng az ágról;
Száll a perc, Vándor!
S nyugszol te lent!
A csend…
Levél a lombon
Elpihent,
Szellő se leng.
Madárdal nem zeng az ágról;
Száll a perc, Vándor!
S nyugszol te lent!
