Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyoma Arany János műveiben
Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyoma Arany János műveiben
Ha fölidézzük magunkban Arany és Heine emberi, erkölcsi egyéniségének képét, ha a Heine költői sajátosságától elválaszthatatlan lidércszerűséget és diszharmóniát hozzámérjük Aranynak egyenes, egyenletes és egyensúlyos mivoltához, már eleve is nagyon kétesnek tűnhet föl, hogy Arany valami benső vonzódást érezhetett Heine iránt. Valóban meg is figyelhetjük, hogy költő- és írótársai, akikkel levelezett, jóval inkább állnak Heine hatása, Heine varázsa alatt, mint ő maga. Petőfi büszke arra, hogy költeményeit Heine megértő elismeréssel fogadta. Ezt Tompa magától Petőfitől hallotta s megírta Aranynak. (1858. X/25., Arany hátrahagyott Iratai, III., 452.) Tompa még Heinének az ízlés határára tévedő merészségeit is elnéző szemmel tekinti. (1852. VI/23. H. I. III., 271.) s a maga módfölötti szenvedéseit heinei tréfának tekinti (1867. V/25. H. I. IV., 271.), talán célzással Heine Matrazengruft-jára. Szemere Miklóst elgyötri az élet, „ez a Heine szívmarcangoló sphinxe.” (1855. VII/26. H. I. IV., 106.) Arany egyszer sem tér reá barátainak Heine-kedvelő, Heine-tisztelő nyilatkozataira s kiadott leveleiben nem is említi Heine nevét.
Ámde Arany sem állhatta meg, hogy Heine költészetéhez közelebbi viszonyba ne jusson. Heine oly hódolattal viseltetett nagy szabadság-harcunknak dicsősége, oly részvéttel tragikuma iránt (Im Október 1849), hogy már pusztán evvel is meghódította a magyarság rokonérzését. Párját ritkító népszerűségét legbiztosabban költeményei magyar fordításainak aránytalanul nagy számán mérhetjük. Tüzetes kutatás alapján Nagy Anna megállapítja, hogy „többet fordítanak nálunk a XIX. század második felében Heinéből, mint az összes többi külföldi költőből együttvéve”.* S ne feledjük, hogy Arany szerkesztő is volt s hogy az ő folyóiratainak is nekizúdult a Heine fordítások özöne, elannyira, hogy „nem győzi visszautasítani.”* Írói és szerkesztői lelkiismeretességénél fogva múlhatatlanul össze kellett hasonlítania a beküldött fordításokat az eredetivel s tüzetesen megismerkednie Heine költészetével.
Nagy Anna, Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. (Német Philologiai Dolgozatok XXVI.) Budapest, 1919., 65. 1.
U. o. 66. l.
S ámbár Arany több tartózkodást tanúsít is Heine iránt, mint érte lelkesülő író barátai, mégis tisztában volt Heine költői jelentőségével. Ő, aki képes volt életének egy évtizedét szentelni Aristophanesnek, „a gráciák” egy másik „neveletlen kegyeltjé”-nek, szét tudta választani az ember gyarlóságát a költő ingeniumától.* Költő kortársainak legkiválóbbjai közé sorozta Heinét.
Arany maga jóízű humorral mulat el azokon, akik aesthetikai gyönyörködés mögött politikai, tehát ethikai indító okokat keresnek. (H. I. II. kötet végén VIII., IX.)
Arany a maga korabeli külföldi lírát nem becsülte valami nagyra. Világos bizonyságot tesz róla, amikor magyar költő társait összeméri az idegenekkel: „Nézzük el bármelyik – német, angol, francia – irodalmat: leszámítva egy-két világhírű celebritast: avagy nem mérkőzhetünk mi a többivel? Mivel nagyobb egy Geibel, Beck, L. Cavannagh, stb., mint Tompa? sőt mivel több, mint Szász K. és Iduna!” (Arany levele Tompához. 1854. VI/23., H. I. III., 353.)
Arany írásai nem hagynak bennünket kétségben afelől, ki az az „egy-két világhírű celebritas”, akit az egykorú külföldi írók sokasága fölé emel: nyilván Béranger-ra és Heine-ra céloz. Bérangernek versben is (Béranger halálakor), prózában is hódol: „Lamartine – Hugo – Béranger háromegysége” a XIX. századi francia irodalomnak „dicskörben ragyogó csoportozatát képezi.” (Millien, La Moisson, H. I: II., 257.) Arany némiképp sokallja Béranger-nak is, Heine-nak is hatását az egykorú magyar költőkre: „De miért, hogy azok is, kiknek művein saját egyéni bélyeg, tehát kisebb-nagyobb önállóság ismerhető fel, kizárólag a líra, a Petőfi – vagy legfeljebb az ő általa kedvelt Béranger és Heine lírája körében mozognak?” (Dózsa Dániel, Zandirhám, H. I. II., 303.) Másrészt hibáztatja, hogy ez az általános (extensiv) hatás, úgy a Heine-é, mint a Petőfié, csak külsőleges maradt: „Ám követnétek a Heine, a Petőfi pongyolaságát, csak adnátok Petőfi és Heine tartalmát hozzá! De mit mondok: e két lángelme pongyolasága csak relatív: mindeniknél nemcsak a tartalom erélye, hanem egyszersmind a belforma teljessége, továbbá külsőleg a szólam sajátossága (proprietas), a nyelv használatában nyilatkozó erő, nemzetiesség s több ily elsőrangú tulajdonok könnyen feledtetik a puszta legkülsőbb technikában itt-ott felbukkanó szabálytalanságot…” (Szász K. költeményei, H. I. II., 96.)
Határozott célzás Heine egyes verseire ritkán akad Arany műveiben. Ha a múzsa mint
szőke Rajna-szűz ontá arany haját, (Írjak? Ne írjak?)
Ezt a képet nyilván a Loreley ébresztette (Ich weiss nicht, was soll es bedeuten). Ez a kép közrehatott Toldi Szerelmében is a sellőnek rajzánál:
Im, zátonyon ülve, tenger hableánya!
Nagy haját fésüli, – arany tündöklésű
Hajából arany port szikráztat a fésű. (T. Sz. VII., 44.)*
Nagy haját fésüli, – arany tündöklésű
Hajából arany port szikráztat a fésű. (T. Sz. VII., 44.)*
Egyetemes Philologiai Közlöny. XLVII. (1918.) 266.
Ha Almási Tihamér rajza: „Amit a szerek meg nem gyógyítanak” úgy tűnik föl Arany előtt, mint ama „régi história, mely mindig új marad.” (H. I. II., 154.), Arany voltaképp’ a Lyrisches Intermezzo (39) ismert versét fordítja:
Es ist eine alte Geschichte,
Doch bleibt sie immer neu! (Ein Jüngling liebt ein Madchen.)*
Doch bleibt sie immer neu! (Ein Jüngling liebt ein Madchen.)*
Ennek a tárgynak mesterileg megírta történetét Binder Jenő, Petőfi két költeményéhez, Beöthy Zsolt – Emlékkönyv. Budapest, 1908. 307–312.
Egyik-másik esetben egy-egy Heinenál és Aranynál egyező vonás a véletlennek tudható be. Aranynak költeménye „Aranyaimhoz” elegendőképp’, teljesen megmagyarázható a közvetlen alkalomból, a Toldival nyert pályadíjból s nem kellett, hogy arra őt a Buch der Liederbeli „Das Lied von den Dukaten” ösztönözze.
Arany mókás makámáját (A poloska) Pollák Miksa meggyőzően Alcharizinek a bolháról szóló pajzán verse példájára vezeti vissza.* Nem valószínű, hogy ennél közrehatott Heine szatírája „Der Wanzerich”, amely egyébként csakis címében egyezik meg Arany makámájával, tartalmában, színezetében merőben más; Arany talán nem is ismerte.
Dr. Pollák Miksa, Arany János és a Biblia. Budapest, 1904. 176. I.
Aki Arany-ismerő magyar olvassa Heineban
Der Stoff, das Material des Gedichts,
Das saugt sich nicht aus dem Finger. (Schöpfungslieder),
Das saugt sich nicht aus dem Finger. (Schöpfungslieder),
az bizonyára nyomban Aranynak eposzalkotó elvére gondol: „Monda nélkül… egész epikai költeményt mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam.” (Előszó Toldi Szerelméhez.) Ámbár itt a két költőnek érdekes egyező gondolata meglepően egyező kifejezést öltött, mégis szinte bizonyos, hogy bensőségesen sajátos fölfogását Arany teljesen egyéni formában nyilvánította.
Íme mindössze néhány szórványos s jórészt bizonytalan nyoma Heine hatásának Arany műveiben. Lírájában Arany, úgy vallja maga, nem tartozott a korában divatos iskolához: „Magamat szándékosan hagytam ki a hasonlításból, nem mintha föntebb érezném, de mert iskolám azokétól lényegesen elüt.” (Levél Tompához. 1854 VI/23. H. I. II., 353.) Heinetól úgy költői, mint erkölcsi mivoltában annyira eltér, hogy tőle az egyéniségföltáró költészetben belső hatást alig fogadhatott el.
Így elméletileg tehát szépen megokolható, miért zárkózott el Arany természetszerűleg Heine befolyása elől. Nagy Anna abban a figyelemreméltó munkájában, amelyben Heine balladájának mivoltát s annak a magyar balladaköltészetre gyakorolt hatását lelkiismeretesen fölkutatja, fölállítja azt a tételt, „hogy Arany balladáinak legbensőbb természete kizárja Heine hatását.”4
Nagy Anna, Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. Budapest 1919., 80. I.
Ámde erre a tételre rácáfolhat közvetlen benyomásunk, ha pl. Arany Hídavatására emlékezve elolvassuk a Buch der Lieder első ciklusát, az Álomképeket. (Traumbilder.) Ki akarjuk mutatni, hogy élete alkonyán Arany, akkor már a balladának elismert mestere, egyszerre csak Heine legrégibb költészetének, valósággal az ifjú Heinenak meglepő hatása alá kerül.
