Mikor és miért hatott Heine Aranyra?
Mikor és miért hatott Heine Aranyra?
Heine-nek Aranyra gyakorolt hatása mértékét és okát világosabban láthatjuk, ha szemügyre vesszük, hogy a német költőnek mely versei a magyar ballada mesterének mely alkotásaira hatottak. Heine költeményei közül számba jönnek leginkább a Traumbilder, mellettük vagy utánuk a Lied des Gefangenen, Don Ramiro, Ritter Olaf és Zwei Brüder, a rémlátás, kísértetjárás, a babona költői megnyilatkozásai.
A Traumbilder Heine legrégibb költeményei közül valók. Megemlékezéseiben (Memoiren) elbeszéli, hogy még alig serdült ifjúvá, amikor Josephához, egy hóhércsalád leányához való szerelme, első szeretettje környezetének népdalai (Blaubart-énekei), babonás, rejtelmes szertartásai izgatták ezekre a kísértetlátó költeményekre.
Heine-ben erős volt a hajlandóság álomra, álmodozásra, látomásra. Dalaiba úton-útfélen beleszövődik álom. Az álom istene nem egyszer magával ragadja (Lyrisches Intermezzo 60, Ratcliff). Az álom néha vízióvá emelkedik (pl. Das Liedchen von der Reue, Lyrisches Intermezzo Prolog-ja, Frieden). S miként pályája elején az Álomképek jelölik, úgy annak végső határán megint hatalmas vízió rajzolódik. Heine utolsó költeményének tekintik a Mouche-hoz intézettet (An die Mouche). Itt saját koporsóját látja, rajta a hellén világélvezetnek és a bibliai kemény igazságkövetelésnek alakjai küzdelemre szállnak, fejtől a passió virága nyílik. Ez a víziószerűség valóban koporsójáig kíséri Heinét, de irodalmilag legerősebben pályája elején jelentkezik.
Arany balladái közül viszont épp’ az utolsók jönnek itt tekintetbe: Hídavatás, Vörös Rébék, Éjféli párbaj, A képmutogató.
Mi indíthatta Aranyt arra, hogy ő, aki költőtársainál tartózkodóbb volt Heine iránt, halála előtt egyszerre az ifjú Heine költeményeinek igéző hatása alá kerül? Ha meggondoljuk, hogy Heine-nek látomásszerű költeményei igézték meg Aranyt, azt kell kérdeznünk, mi tette költőnket a látomások iránt oly fogékonnyá?
Arany költői látásának és költői alkotásának ezt az erős víziószerűségét két egymással közreható ok magyarázza. Az egyik,* hogy ekkor – 1877-ről van szó – egyre súlyosbodóan borul reá Arany lelkére a halál gondolata; a másik, hogy ekkor fogyatkozik meg szemevilága.
Erre Binder Jenő barátom figyelmeztet.
1877-től fogva már szinte állandóan kíséri költőnket a halál képe. Az Őszikéknek már bevezető szava így biztat: A lantot, a lantot, Szorítsd kebeledhez, Ha jő a halál… (Mindvégig). Élete nem lobogó fáklya többé, hanem sercegő gyertya. (Aj-baj.) Ekkor várja az „örök világosságnak” fénylő sugarát (Ex tenebris). Fogytán érzi dalát, vélvén „Ez tán utolsó” (Dal fogytán). Emészti a gond, hátha mint koldus talál meghalni, „Aki semmit sem hagyott”. (Hagyaték.) S ne feledjük: az az érzés, hogy közel a halál, tette időszerűvé a Honnan és hová? fönséges tépelődését. „Földi pályám’ ami nézi, Annak immár vége lesz…” Már pedig aki a halált közelnek érzi, az látja is s vele látja a víziók raját.
Jelentősebbnek találom azonban a másik okot. Az 1877. év jelzi Arany balladaköltészetének hatalmas föllobbanását s jelzi egyúttal a költő szemevilágának megfogyatkozását, testi szemének elhomályosulását. Ekkor szólal meg fölülmúlhatatlan vallásos bensőséggel a költő hálája:
Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig láthatám remeked,
Ezt a szép világot…*
Hogy hatvan évemig láthatám remeked,
Ezt a szép világot…*
A párhuzam Arany és Milton közt, amelyet alább költői szemléletükben figyelünk meg, megfigyelhető erkölcsükben is, istenfélő megadásukban. Milton enyhe panasszal kérdi, követelheti-e az Isten az élet napszámát attól, akitől megvonja a szeme világát. De megnyugszik: aki legjobban viseli el Isten szelíd igáját, az szolgálja őt legjobban. (On his Blindness).
Ekkor érzi: „Szemedben köd lett a sugár” (Még egy). Ekkor él benne a várakozás, amely remény is, aggodalom is:
Meghozhatja tán egy éjjel,
Hogy majd „új fény jelenik.”
Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát. (Ex tenebris.)
Hogy majd „új fény jelenik.”
Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát. (Ex tenebris.)
Ekkor nála látás, kilátás oly rövid! (Almanach 1878-ra).
Lessing beható elmével megállapítja, hogy Milton vaksága hatással volt költői ábrázolására, képeire: mert vak, szereti azt festeni, amit a látó lát s amit ezért egy szó hallatára már el is képzel: pl. a világosságot.*
Lessings Laokoon, ed. Blümner. Berlin 18802. Nachlass p. 441–444.
Baudelaire nála nagyritkán fölcsillanó bensőséggel megfigyeli, hogy a vakok egyre az eget keresik. (Les Fleurs du Mal, Les Aveugles).
Arany is, minél gyöngébben, minél homályosabban látta a valóságot, annál mélyebben merült el a belső látásba, a vízióba.
Igaz, a vízióra való készség megvolt Aranyban már régebben is, bizonyság reá költeményeinek egész sorozata: Álom és való, Emlékek, Árva fiú, Ágnes asszony, Bor vitéz. De figyeljük meg a Bor vitéz mellett legjellegzetesebb kettőt, V. Lászlót és A walesi bárdokat. V. László képzelete a fülén keresztül hat: a zivatarban a lázongó tömeg zúgását hallja. Ez inkább hallucinácio mintsem vízió. Edvard király szintúgy szenved:
Fülembe zúgja átkait | A walesi lakoma.
Döntő, meggyőző, ha az 1877-ben keletkező Hídavatást összevetjük a 30 évvel korábbi Rodostói temetővel. Mindkettőben a költő fölidézi a holtak raját. A rodostói temető túlvilági álomba ragadja a földi lelkét.
Oda vési nyomát a magasztos álom:
Képei ködmását, hangjai visszhangját.
Képei ködmását, hangjai visszhangját.
Ámde az előtte ellejtő alakokat nem állítja meg a költő, nem ad róluk képet, szinte csak fölsorolja őket:
Csákit, Zait, Mikest, Pápait és többet; ellenben halljuk, hogy Rákóczi kürtje eldördül, akár a végítélet harsonája s a lejtő csoport ajkán felcsendül a szabadság éneke. Mily más a Hídavatás, itt nem a fül bódul, hanem a szem káprázik amint képre kép tolul, egymás sarkában, mint a szurtos fiú, aki a Napóleon-verő bolond nyakában terem.
Az elhomályosodott látású Arany balladaalkotásának módját tünteti föl a Tengeri hántás is. „A balladában az éjjeli pusztán fel-feltűnnek folyton-folyvást az emberi sors változatait szimbolikusan jelző hangok és jelenségek.”*Ezek a jelenségek részben hangbeliek, részben fénybeliek. Tisztára fénybeli a kiinduló helyzetkép: a messzi vidéket besütő tűz, az égre pirosan fölszálló füst, a körülálló egynéhány fa és azoknak kísértetiesen elnyúló árnyéka. Az elbeszélésen átcikázik egy-egy fölvillanó tünemény: tűzre tesznek, föllobog a láng, „Teli a hold, most búvik fel”, „Soha, mennyi csillag hull ma!” Fénynek és hangnak bűvös összehatását érezteti a záró kép, mondhatni vízió.
Riedl Frigyes: Arany és Turgényev. Irodalomtörténet. 1918. 1. l.
Magasan a levegőben | Repül egy nagy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak, Furulyálnak eltünőben.
Azon ülve muzsikálnak, Furulyálnak eltünőben.
Az Éjféli párbaj áldozatának, Bende vitéznek vízióit már összevetettük Donna Claraéval.
Ez a képlátás még fokozódik A Képmutogató-ban, a debreceni képmutogató azért mutogatja a képeket, mert a költő képeket lát, a cselekvényt széttördeli egyes hatásos, izgalmas képekre. És ezek megint nincsenek tiszta vízió híjával: a gróf, „kit rémes álma zaklat”, szellemet idézett, fölidézte boldogtalan leányát, karján holt csecsemőjével.
Ezt a látomásszerűséget kevésbé tüntetik föl az 1877. év balladái közül az Ünneprontók és a Tetemrehívás. De az Ünneprontók kicsendülése valósággal Heine álomképeire emlékeztet:
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtószaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci zenére,
(Mondják a pokol tüzes fenekére)
Az egész őrjöngő csoport.
Kénkő fojtószaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci zenére,
(Mondják a pokol tüzes fenekére)
Az egész őrjöngő csoport.
S ez a látomásszerűség nemcsak a balladában nyilatkozik meg Aranynál. Nevezetes példa rá A néma háború. A költő megálmodja, hogy a háború elvesztette a hangját; a hadak szótlanul vonulnak föl, parancsszó nem hallik;
Trombitásnak láthatod csak
Duzzadt képit és nyakát.
Duzzadt képit és nyakát.
Íme a hallást egészen kiszorítja a látás, az alig látó költőnek látomáslátása, a belső látás netovábbja.*
Érdekes, hogy Baudelaire egy sajátságos látomásából a növény- és állatvilággal együtt a hallás számkivetve van.
Et sur ces mouvantes merveilles
Planait (terrible nouveauté!
Tout pour l’oeil, rien pour les oreilles!)
Un silence d’éternité. (Ręve parisien. Fleurs du mal CXXVI.)
Et sur ces mouvantes merveilles
Planait (terrible nouveauté!
Tout pour l’oeil, rien pour les oreilles!)
Un silence d’éternité. (Ręve parisien. Fleurs du mal CXXVI.)
Hasonló jelenséget épp Heinénél figyelt meg mély elmével Jules Legras. Heine bénultan, magával tehetetlenül a legszilajabb táncot álmodja meg (Pomare), ágyához láncolva a távol Bimini kápráztató pompájával gyönyörködtet. „Il semble que ce soient précisément les facultés qu’il avait perdues, qui se soient présentées le plus souvent dans leur pleine action devant sa fantaisie”.* Arany képzeletében is épp’ az a képesség hat, tevékenykedik, amelyet valóságban szinte elvesztett: a látás.
Jules Legras, Heinri Heine, počte. Paris, 1897., 330. l., idézi Nagy Anna, Heine balladaköltészete stb. 33. l.
Ez a lelki és hozzá tehetjük élettani állapot fejti meg azt az irodalomtörténeti kérdést, miképp lett Arany, épp balladaköltésének legtermékenyebb évében, fogékonnyá a víziólátó fiatal Heine hatása iránt.*
1877 nyarán 2 hónap alatt Arany több költeménye készült el, mint 25 év óta együttvéve. Arany László, Bevezetés, Arany János Hátrahagyott Irataihoz I. kötet, XIX., XX. l.
