Kallós Ede: Történetírás – történelem
Kallós Ede: Történetírás – történelem
Nincs súlyosabb feltételekhez kötött birtokbavétel, mint valamely igazságnak magunkévá tétele: az olyan tudás, melyet csak úgy könnyedén, szenvedés nélkül, egész valónkat megrázó erőfeszítés nélkül szereztünk, nem igazi tulajdonunk. Átok lebeg a tudás fája körül, ősi bűnös próbálkozás átka: „Megsokasítom felette igen a te fájdalmadat, a te méhedben való fogadásodnak fájdalmait is”. Az az ismeretlenség homályába veszett költő-bölcs-nyelvalkotó, ki először beszélt a „vérünkbe átmenő” tudásról, aki először használta ezt az immár elkopottá vált kifejezést: talán ez érezte meg először az emberi sorsnak azt a zordonul fenséges motívumát, mely kimondja, hogy az igazságokat, a világrejtély nagy részletmegfejtéseit csak úgy szerezhetjük meg igazán, ha megnyílnak érettük ereink s ezeken keresztül szivárogtatjuk őket magunkba. Készen is kapunk tudást, könyvek is kínálnak megismeréseket, de pusztán tanulás, gondolkodás, a „tiszta ész” munkája útján a feladat nem intézhető el. Vérünk omlása nélkül nem nyerhetjük meg tudásunk próbáját, használhatóvá az igazság csak akkor válik számunkra, ha útja a vérünkön át vezet.
A legjobb bizonysága e tételnek a történetírás és a történelem viszonyának a kérdése.
Hiszen emlékezzünk csak! Már azelőtt is valahányszor szembekerültünk valamely rég lezajlott kor történelmi feldolgozásával, sejtésképpen mindig ott derengett mindnyájunkban a gondolat, hogy a dolgok bizonyára nem folytak oly egyöntetűen, mint ahogy akár a legaprólékosabb történetírói elemzés is feltünteti őket. Határozatlan körvonalakban már akkor is kialakult bennünk az érzés, hogy a történelmi valóság sokkal bonyolultabb, mintsem hogy akár a legrészletezőbb elbeszélés és okfejtés is megfelelőjét tudná adni. Ámde a régi korok történetírói képével szemben állásfoglalásunk bátorságát mindig letompította az a meggondolás, hogy azok, kik igazán kétséget kizáróan volnának megmondhatói a tárgyalt dolgok valódi alakulásának, azok bizony nem mi vagyunk, hanem azok már réges-régen ott porladoznak valahol a föld alatt. Nekünk magunknak, nemcsak dolgozó szobánk csendjében, íróasztalunk mellett, de még kinn az élet zajában sem volt rá módunk, hogy a történetírást magával a történelemmel egybevessük. A történelem persze akkor is haladt a maga útján – ott nincs megállás, ott nincs szünet soha – de nem tolakodott bele erőszakos kérlelhetetlenséggel egyéni életünkbe, csak vitettük magunkat általa, nem vettünk benne életre-halálra szóló részt, nem került a vérünkbe, tehát igazi tudásunk róla nem volt.
De elkövetkezett az emberiség összes energiájának az a működésbe lendülése, melyet kényelmes összefoglaló szóval világháborúnak szoktunk nevezni. Ettől kezdve még a tapasztalatokat árusító élet is árdrágítónak csapott fel velünk szemben, mindnyájan busás áron – a legdrágább nedv szivárgó cseppjeivel – kezdtük vásárolni a történelem igazi menetéről való tudásunkat. Azóta már nem szorulunk régi nemzedékeknek soha meg nem szólaló tanúvallomására; azóta elmélkedő sejtésünk biztos tudássá vált. Most már a vérünkbe ment át a történelem mibenlétéről való tudásunk. S e tudásunkat nem szabad magunkba rejtenünk, mert a tudás az az igazi nemesség, mely kötelességgel jár, a közlés kötelezettségével. Amit megtanultunk, azt el kell mondanunk eljövendő nemzedékek számára, kiknek – a boldogoknak – esetleg talán újra unalmasak lesznek évkönyveik és akik a mi időnknek történetírói képét fogják majd olvasni. És sietnünk kell mondanivalónkkal: a sok kiomlott vér nagyon dúsan olajozta az idő kerekét, a sok átértékelés rohamos gyorsasága mindent szédítő iramban ragad tova. Minthogy nem tudhatjuk, közülünk hánynak adatik majd meg, hogy megélje azokat a műveket, melyek a mi napjainknak és éjszakáinknak történetét fogják tárgyalni, tehát már jókor világgá kell kiáltanunk a magunk óvását. Mi mindnyájan széles e világon, kik valamiképp, cselekedve vagy szenvedve részt vettünk az eseményekben – akik a háborút megüzentük vagy intéztük, megnyertük vagy elvesztettük; akik ott véreztünk, ott koplaltunk, ott fagyoskodtunk; akik árdrágítottunk, akik szájhősködtünk, akik uszítottunk; akik forradalmakat és akik ellenforradalmakat csináltunk – mindnyájan együttesen érvényesítjük a nemzedékünk számára megszerzett közös vétó-jogunkat s neki szegezzük a jövendő történetírónak a magunk tiltakozását.
Hiszen tekintsünk csak úgy röptiben végig a dolgokon!
Azok a tengernyi érzések, gondolatok, akarások és törekvések, melyeknek kilobbanása jelentette a háború megindulását, a háború előtt nekünk mindnyájunknak egyénenként színeződő lelki tartalmunkat alkották, ha észrevétlenül, ha öntudatlanul is, de valahogy mégis csak részét alkották életünknek, millióféle gazdasági és szellemi átalakulásunknak. Hát jöhet-e majd történetíró, ki a háború okait igazán, híven feltárja?
Hadüzenet, mozgósítás! Jöhet-e történetíró, ki ezeknek az eseményeknek hivatalos aktáiból vagy a róluk szóló újsághírekből úgy rajzolhatná meg a dolgokat, ahogy a valósában megtörténtek? Lehet-e leírás oly részletezően pontos, lehet-e lelki elemzés oly mélyrehatóan finom, hogy mindezeknek az eseményeknek igazi rugóit, igazi jelentőségét, igazi lefolyását feltüntesse? Benne lehet-e a történetírói feldolgozásban mindaz, mi az eseményekben akkor benne volt, ami irányította, idejét megszabta, ami színezte, ami kísérte az eseményt, ami azzá tette, ami volt? És ha kimaradnak olyan elemek, melyeknek a történelmi forrásokban semmi nyomuk, melyek tehát a történetíró számára elérhetetlenek – ha kimarad egyetlen gondolatfoszlány annak a rajzából, amit az „A Nemzethez!” című fájdalmas emlékű proklamáció úgy fejezett ki, hogy „mindent meggondoltam és megfontoltam”, ha kimarad X diplomatának egyik pillanatnyilag felvillanó sejtése, mely miatt így, vagy Y-nak hirtelen támadt különös hangulata, mely miatt úgy alakult egy államirat fogalmazása, ha kimarad a különböző haditervek rajzából Z generálisnak önmaga számára is megfoghatatlan meghatottsága, Szabó János népfölkelőnek aznap különösen felhevűlt verekedőkedve és Kohn Izsáknak a bezárt boltjára vetett szomorú tekintete, ha kimarad a Pierre gyereknek furcsa revanche-terve s az öreg Jack-nek rejtélyes mosolya, ha nem lesz benne anyám könnyes búcsúcsókja és valamennyiünk a múltba visszaszálló sóhajainak, a jövőt verdeső tervezgetéseinek ezernyi változata – ha mindez kimarad a képből, akkor a kép hiányos, tehát hamis lesz, mert nem mondja el, hogy mi történt.
Hát a harctér története! Vezérkari jelentések, haditudósítók csataképei, utólagos helyszíni tanulmányok stb. – igen, a keretet meg lehet majd ezekből rajzolni, de hol lesz a lüktető, pillanatról-pillanatra változó élet, hol a tömeglelken belül is a maguk önálló életét tovább élő egyéniségek, vérmérsékletek, pillanatnyi testi-lelki állapotok szerepe, hol az a sok gyönyörű líra, mely a pillanattal tovaröppen, az a sok hősi epopéa, melynek egész cselekménye egyetlen rezdüléssel pereg le s az a sok pillanatnyi időtartamú tragédia, melynek se költője, se nézője, melynek csak felhördülő hőse van? Pedig mindezek a tudatos vagy tudattalan lelki mozzanatok, akár a legnagyobbaknak, akár a legkisebbeknek ezek a megfoghatatlan lelki intimitásai: ezek azok az erők, melyekből a történelem eseményei összetevődnek, ezek alkotják a maguk összességében a történetet.
Mi mindnyájan tapasztalatból, megrendítő élmények útján tanultuk meg, hogy az eseményeket nem azok a kevesek csinálják, kik kifelé képviselik. A háború megindítása nemcsak azoknak a műve volt, kik a háborút nyilvánosan megüzenték, az általános nagy embermészárlás befejezése sem azoknak a műve, akik a békeszerződést diktálják vagy aláírják. Láttuk, megéltük, hogy a béke útját nemcsak az uralkodók és vezető politikusok nyilatkozatai egyengették, de még a forrongó tömegeknek együttes cselekvésekben kifejeződő, eseményekben megfogható közös nagy békeakarása sem merítette ki azt a szövevényes folyamatot, mely a háború befejezésére vezetett. Részes volt ebben minden egyes katonának egyénileg körülhatárolt érdeke, törekvése, hangulata, részes volt benne a férjét, fiát, apját hazaváró minden egyes asszonynak, gyermeknek epedő álma és bús felébredése. És a forradalom története sem az, amit újsághírekben foglalható forradalmi vagy ellenforradalmi cselekedetek kifelé is érzékelhető formába öntenek, hanem az, ami percről-percre mindegyikünkben lelkileg végbement, amivel mindegyikünk a maga egyéniségének különböző tevékenysége szerint részese, szenvedője vagy hátráltatója volt az eseményeknek. A forradalmi átalakulások korát azok a pillanatnyilag felvillanó látások teszik, azok a még csak szavakba sem foglalható, még csak a tudatig se mindig jutó eltolódások, azok a testi-lelki zökkenések, azok az aprólékos részletcselekedetek, melyek a következő percben már beléolvadnak, eltűnnek az élet egyetemes nagy folyamában. Mindmegannyi lényeges eleme a forradalmak történetének az a számtalan parányi sejtelmes vágy, akarás, tettre szökkenő készség, a beszéd röpke hangcsillámai, azok a felvillanyozott vagy megdöbbenő rázkódások, azok a felragyogó vagy fagybameredő hangulatsziporkák, melyeknek lendítő vagy akadályozó, irányító vagy gáncsotvető erejéből adódik össze a történelmi esemény.
A mi nemzedékünk azóta, hogy ott áll s ott hullatja vérét a világtörténelem rettenetes fordulópontján, tisztán látja, hogy könyvekben hiába keressük a történelmet, igazi történelmet történész még nem írt, olvasó még nem olvasott. A történelemnek, mely elmúlt, örökre vége van, mert a pillanatot visszahozni, megújítani, a múltat jelenvalóvá tenni nem lehet. Csak a bűvész, ki meg tudná állítani egy pillanatra a világot és abban a pillanatban valami csodás intuícióval át tudná fogni az egész emberiség lelki tartalmát: csak ő olvasná el annak a pillanatnak a történetét. A történelem ugyanis olyan nyelven íródik, melynek hangjai érzések, szavai gondolatok, mondatai tettek. Klio táblája nem kőből van, a múzsa egy egész nemzedék minden egyes tagjának a lelkébe ír bele egy-egy fejezetet, mindegyikbe mást és minden pillanatban mást. A történelmet csak átélni lehet. Minthogy azoknak a megfoghatatlanul apró, rögzíthetetlenül csillámló és pillanat alatt szertefoszló elemeknek, melyeket az egyes emberek visznek bele a világ sodrába, nincs más krónikása, mint maga az őket szülő és eltemető egyéni lélek, tehát egy-egy nemzedék minden egyes tagjával – lett légyen az nagy vagy kicsiny, akár fent trónolt, akár lent vergődött – örökre sírba száll az illető korszak igazi történetének egy-egy szava, mondata vagy fejezete. Mire mi mindnyájan, kik ma élünk, befejeztük a magunk kiszabott életmunkáját, addigra végleg becsapódik a világrengés történetének könyve s nem jöhet történetíró, ki azt újra felnyitja.
Akik utánunk jönnek s a mi korunk szavakba foglalt, kőbe vésett, vonalakba szorított emlékeit tanulmányozva, meg fogják alkotni ezeknek az időknek képét, ne higgyék majd, hogy a múltat megelevenítő történelmet írnak! Mi ismételten megéreztük és sajnos, még mindig érezzük, hogy a közmondás csak azért nevet azon, ki a sok fától nem látja az erdőt, mert az, aki a közmondást megalkotta, valamely távoli hegytetőről kényelmesen szokta nézdegélni a zöld színfoltot, míg az, akit fölényesen kinevetett, bement a rengetegbe s ott sok-sok különböző nagyságú fát, sok-sok rügyező és hulldogáló lombot, ezernyi nyíló és hervadó virágot, csiripelő és némán kuksoló madarat, millióféle színt, illatot, életet talált annak a képnek a helyén, mely a távolból nézőnek a szemében egységbe futott. A történetíró csak a hegytetőről festegeti az események képét. A legpontosabb történetírás sem egyéb, mint puszta gondolati összefoglalása, távlati képe, mesterséges egybevonása azoknak az irányvonalaknak, melyeken a külsőségekben megnyilvánuló események a valóságban mozogtak.
