Ibsen Henrik: A bányász
Ibsen Henrik: A bányász
Bércfal, zúgják réseid
pörölyöm ütéseit!
Lefelé húz minden inger, –
lent az érc szava csilingel.
pörölyöm ütéseit!
Lefelé húz minden inger, –
lent az érc szava csilingel.
Kalapácsom a komor
éjben kincset ostromol, –
gyémánt vár ott és a drága
sárarany dús, vörös ága –
éjben kincset ostromol, –
gyémánt vár ott és a drága
sárarany dús, vörös ága –
S béke, mely felé ködön
s éjszakán át küzködöm; –
törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!
s éjszakán át küzködöm; –
törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!
Gyermek voltam s a hideg
csillagfény megszéditett,
tavaszi tüzekkel telten
békében szunnyadt a lelkem.
csillagfény megszéditett,
tavaszi tüzekkel telten
békében szunnyadt a lelkem.
De a fényes és derült
nappalokra éj terült,
éjbe hulltam, hol az ormok
éneke hiába mormog.
nappalokra éj terült,
éjbe hulltam, hol az ormok
éneke hiába mormog.
Így szálltam le akkor is.
Gyermek voltam, tiszta, friss,
s hittem, hogy az élet furcsa
titkainak lent a kulcsa. –
Gyermek voltam, tiszta, friss,
s hittem, hogy az élet furcsa
titkainak lent a kulcsa. –
Ó, de akkor a titok
éjjele elkábitott;
fényt se lelkem, mely az esti
egeket pirosra festi.
éjjele elkábitott;
fényt se lelkem, mely az esti
egeket pirosra festi.
Hol hibáztam? Hova fútt,
cél felé vitt az az út?
Csak vakultam, míg, tudatlan,
a tüzeket fönt kutattam.
cél felé vitt az az út?
Csak vakultam, míg, tudatlan,
a tüzeket fönt kutattam.
Nem, a mély felé török;
lent a béke s csend örök.
Törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!
lent a béke s csend örök.
Törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!
Zengj, míg a végső vihar
markomból ki nem csikar! –
Szűz hajnalt seholse leltünk;
szűz reményünk napja eltünt.
markomból ki nem csikar! –
Szűz hajnalt seholse leltünk;
szűz reményünk napja eltünt.
Hajdu Henrik
