Kertész István: Bozsenka koporsója
Kertész István: Bozsenka koporsója
Hűvös hunyorgással fakult az égen a hajnal. Könyűs tekintetű, harmatos leheletű csorgásban sápadt házak ácsorogtak a homlokukra borult, árnyakat vető tetők alatt. Felhők gyapjas hullámai vágtattak fent és lobogtatták a szélben a mindenség bársonyfekete takaróját. A bakacsin lilázó káprázatából susogva pergett az eső és a véres-opálos gyöngyöcskék tereferélve szőtték össze az eget a földdel. Verték a házakat.
Az istállóban torkonülő, meleg trágyaszag kóválygott a gerendák alatt. Az ajtón át gomolygó párákban tolakodott be a friss levegő és mint egy ködszárnyú lepke rászállt a kormos üveg alatt virító lámpára. Ondro a jászol és a cseppnyi ablak között feküdt a hideg szalmán, a nyirkos és kirugdalt fal mellett. A feje be volt fúrva a teste melegétől felfűlt szalmába és a fekete lópokróc alatt nyugvó teste álmában meg-meg rángott a hortyogás lassú folyását megszakítva. Bocskoros lába kiért a mellette fekvő juh hasáig és a szabályos pihegésből, mint valami szuszogó kohóból jó meleg áradt a bocskorokra. A bárány fanyalogva húzta tovább zsíros, fekete bundáját és értetlenül hunyogatta nagy, kerek üvegszemeit a feléje rugdosódó lábakra. – Milyen állat lába ez itt?
Az istállóba zsúfolt juhokból, a hasuk nyekergő harmonikázása közben meleg és olyan mellre ülő, sűrű juhszag szállt, amivel még éhes ember is jóllakhatik. Ondro nyitott szája, alvásba merevedett area és kitágult orrlikai követelve, hangosan kapkodva szítta magába a meleget, bár a rátapadó pára alatt viaszkos, csontokkal árnyékozott arca úgy borult a szalmára, mint „egy halott tót” feje, akit rosszul borotvált meg a szomszéd, utolsó szívességként.
Az udvaron duzzadó sáron átcappogott a nyanya fekete árnya. A szél jajongva nekidőlt egy kitárt kapunak. Nyögve beszélgetett egy kopasz fával és kitartó bánattal ríkatta az árván nyikorgó kapu szárnyát. A fekete nagykendő meg-meglibegett zsugorodott vállain és az összekuporodott alak sietve húzódott az istállóajtó felé, mintha egy fekete macska hussant volna át a hátborzongató szélben, visszatekintgetve. A döngetésre mozgás és szuszogás közt megmozdult a földre hányt szalma. Lődörgő, álmos alak nyújtózott a lámpa felé, aztán, – mint aki hirtelen eszmél rossz ébredésre – keserűen megrázta magát. Meleg testére hideg verejtékben verődött a betóduló pára. Vastag hanggal dünnyögött.
– Nyanya, te vagy az?
Nyanya sipítozó, szívbeszúró hangja egész felébresztette az álmos embert, ahogy kapkodó ijedelemmel botlott be az ajtón.
– Kejj fel, Ondro, kejj csak fel.
Ondro álmos nyugalommal, bamba tétovázással meredt az anyjára. A nagycsontú, szögletes ember oldalt forduló arcában állati tiszta szemek tapadtak a kendőjét magára kapkodó öregasszonyra. Az az egy-két juh, aki felrezzent a bocskorok nyomására, szinte okosabban nézett, mint ő. Nyanya halkabbra fogta a beszédet, csak susmogott fogatlan állkapcsaiban összeszorult ajkaival.
– Jaj Ondro, annak az asszonynak vége van. Jaj… jajh.
Ondro fázósan nyújtózott a lámpa felé, nagyot nyekergett és felmerevített ökleit rázogatva egész testén átrángó sóhajokat szuszogott. Az öregasszony belekapaszkodott a fia karjába.
– Ne mángorold má’ annyit magad.
Ondro ráfordult bámész nyöszörgéssel.
– Mit akarsz!?
– Mondom, hogy baj van.
– Mi baj?
Az öregasszony elibe ágaskodott. – …Hát Bozsenka.
Ondro gyengéden félretolta az útjába fekvő juhokat és mint bicska alatt nyekegő duda, mélyet szusszantva rázta bele magát a tüszőjébe. Az anyja fázósan tapiskált mögötte.
– Gyere csak, gyere.
A vénasszony lépései szaporán, határozottan cuppogtak át a sáron, a szeles szürkületben felnyúlt árnya, mint fekete felkiáltójel meszelt végig a házon és vonta maga után a görbe hátú, bocskorban baktató embert. Mint egy kriptába, lekussadva, mentek be a házba. A beosont alakokat a szürke fényt szűrő ablakon át valami néma piktor felrajzolta a falra, karikatúrás sziluettjük a mennyezetig púposodott és mintha imádkoztak volna, hajlongtak a kormos falon kivillogva. A rozsdás tűzhelyen hidegen állott egy kopott pléhfazék, mégis mintha rotyogott volna, émelyítő, édes moslékszag szállt fel belőle. A téli virradat lassan nyitotta szemét és a homályos feketeség már tápászkodott a bútorok, limlomok, zsákok, szerszámok, kacabajkák körül és lelapult a nyirkos földre. Az ágyon vörös-piszkos dunyha dagadt és az egérszagú puha pehely hullámzott keservesen, mintha vassúlyával lefojtná az alatta nyöszörgő nyögést. Nyanya a behozott hideget az álla alá szorított kendőjébe szipákolta, hajlongott ide-oda, hol az ágy, hol a fazék felé. Mégis a fazekat egy kicsit megcsuszkondáltatta a nyikorgó vason és belesóhajtott a lotyogó lébe motyogva:
– Ach – bozse – moj… Bozse moj!
Ondro olyan mozdulatot tett, mint egy ázott kutya, csak bámult az ágyra.
Az asztalon egy nagyhasú üveg fenekén még úszott egy kevés piszkos lé, füvekre ágyazott pálinka, felkortyogtatta. Míg szája, amely mint egy potykáé szélesre volt tátva, rátapadt az üveg szájára, szemében halvány fény mozdult, úgy nézett szét kancsalítva maga körül, hamuszín kiserkedt szakállal, feketéllő arcában ivásba torzulva, mintha nagyszerű színész állott volna fel, hogy egy bamba tót arcával, pálinkás üvegre boruló hátával az Örökkévalóságot példázza és igyon egyet a Halál arcába. Mi az: meghalni?…
A nyelet után krákogott egy nagyot és a nyelvével kiköpött egy fűmagot, ami a torkába szaladt.
– Gyerünk, no. Böfögte befelé.
Az öregasszony valahonnan – ki tudja honnan, talán épp a Halál mögül – elibe fordult.
– Hova mégy?
– Ki. A juhokkal.
– Ne menj a juhokkal.
– Hát!?
– Ne menj te a juhokkal, mer’ baj lesz.
– Mi baj?
– Bozsenka… Ezt súgta, és aszott görcs-kezével az ágyra mutatott. Ondro mellében összeszorult a tüdő, felényire horpadt be a melle.
– Ach bozse moj! – bozse moj!… De a juhokat ki kell hajtani. – És hozzátette, mint örökkévaló szentenciát, melyben az egész Élet igazsága van dióhéjban – …A juhnak enni kell. A bocskorok indulásra mozdultak. Az anyja fogni akarta és ahogy marasztalón utána kapott, kiáradt belőle a szó.
– Vége van má’ ennek, vége. Ez nem bírja azt ki. Mer ez nem olyan vérbű van. Nem az a fajta. Vékuska, mint a cinege. Nem győztem csudálni, hol tér meg a gyerek benne. Mikor olyan soványka, mint csak az a karácsonyi kóró. Hász a testvére, Dorka, a’ is csak elpusztult, mer nem tudta meghozni a gyerekit.
Az ember csak az ajtót nézdegélte és rázta a vállára vetett ködmönt. Csak akkor állt meg, mikor felhasított egész a szoba felső sarkáig az ágyról sikongó, a Bozsenka egész testét – mintha egyetlen vergődő, nyílt szív lenne – összefacsaró, kiabáló nyögés. Az öregasszonyt a félelem, minden gondját magán cipelő meggyőződése fűtötte. A végigélt életből kizökkentő megmagyarázhatatlanságot persze magán szerette volna megmagyarázni.
– Én csak úgy köptem az én gyerekeimet a világra. Téged is Ondro, téged is. Meg a Palyot, a Misot, a lányokat, mind. Estig dolgoztam a fődeken, akkor még a franko-húnra jártam én apátokkal krumplit kapálni, napszámba. Mikor este hazamegyünk, akkor ott laktunk még abba a másik házba, Ondro Zsilákóve Kokavec mellett. Aszondom apádnak – „jaj a derekam, hozzá csak apík egy kis pálinkát” – hát még jóformán vissza se jött apík, már ott sipított valamelyiktek az ágyon. Bíz’ én má magam se tudom melyitek, Te voltál-e, vagy Palyo, vagy Miso, vagy a lányok, én csak vettem az ollót, elvágtam a köldökit, oszt odatartottam neki a mellyem: „Ne! itt van-e, egyé, ha a világra gyütté.” Teli vótam, mint egy tejes kanna. Mikor Kolenkásné gyütt megfürdetni a gyereket, már én húztam a lóbőrt, úgy hortyogtam a falnak fordulva.
Ondro messzi távolságokhoz szokott szeme értetlenül nézett el az anyja felett, fátyolos volt és mint egy lencse vetítette el tőle az anyját, úgy látta, mint egy görbe kis figurát, aki össze van kuporodva az égbolt kereksége alá futó mezőn. Csak a hangja kopogott rajta hangosan. Kimondta, amit akart.
– Koporsót kell venni.
Az ember elsápadt, még zöldebb lett, mint volt. Nem a szótól. Még esztendeje se múlt, felsajgott benne egy rossz emlék. Sok pénzt kellett fizetni egy koporsóért, mikor apó meghalt. De az már öreg volt és esztendőnél tovább köhögött, a lélek csak hálni járt belé. Akkor el volt készítve már a koporsó ára előre. Az öreg tudta, mikor kell meghalni. Tavaszkor, mikor jól fizetnek a sajtért. Most rosszul esik. Ezt érezte. Még nem lehet a juhokat fejni. Az anyja könyörögve szólt:
– Bent vegyél a városba koporsót. itt Kluszacsek, az a részeges disznó, az nem csinál szép koporsót. Nem keni ki fényesre, mert a spirituszt is megissza, amit adnak neki a festékhez. Minden temetésen részeg, mint a csap, az a disznó ács. Eredj be a városba édes gyerekem. Fiatal asszony ez még, megérdemli. Ne mondják a nászomék se, hogy úgy kapartuk el, mint a kutyát. De igaz is. Ők szép minden vettek, mikor a jányt idehozták. Ne jusson eszükbe most majd visszakérni. Csak szépet vegyé, szép fényeset, édes fiam.
Ondro már csak koporsót és juhokat látott maga előtt. A pálinka után nyúlt, de csak ázott fű volt az üveg fenekén, mint nyúlós, zöld piócák. Belenézett az üvegbe.
– Milyet vegyek?
– Erőset. Vagy feketét vagy barnát. De mégis – úgy gondolom – barnát. Szép dióbarnát.
– Nagyot?
– Közepeset. De vigyázz. Mert ilyenkor megnyúlik az ember. Apónak is rövidet csinált az a részeges disznó. Úgy kellett begyömöszölni, majd eltörték a lábát. Jaj, de nagyon is resteltem. Resteltem. Megállj csak. Mérjük meg. Meg kell mérni, az lesz a legjobb. Csak oszt vigyázz, hogy rövidet ne hozzá. Fényeset. Habosat. Barnát.
Valahonnét spárgát kerített elő, az egyik végét odaadta a fiának és suttogva odahúzta az ágyhoz. A fájdalomba merevedett asszonyarcon gyöngyökben csurgott a verejték, varkocsba font haja nedves volt a habos szájától és eltakarta véresre harapott ajkát.
– Nem az egész ágyat. Csak eddig ni. Szólt az asszony és görcsöt kötött a spárgára. Aztán begyömöszölte a spárgát a ködmön összekötött ujjába, egy darab kenyeret és szalonnát is gyűrt bele. Ondro némán tűrte és lógatta magán a teleujjú ködmönt, mintha félkarú volna. A pénzt az ingibe rejtette. Hirtelen felhorkant, mint aki egyetlen gondját meglelte.
– Hát a juhokkal mi lesz?
– Majd kimegy velük Milka. Milka jó lesz. Látod. Már régebben is eszembe juthatott volna. Átszaladok érte, elhíjom. Adok egy darabka kenyeret neki érte. Az jó lány. Az elmegy.
Ezt már csak sebtiben mondta, fürgén, valami különös erőtől hajtva sietett előre. Fia nagy léptekkel alig tudta beérni, a híg sáron úsztatta utána bocskoros lábait és ahogy előre nézett az elmúlt esőtől sírós tájon, kinyílt a szíve és bugyborékolt belőle a szó. A juhok… A juhok… Csak a juhok. Kiabált az anyja után.
– A prévrankára hajtsátok ki őket. A prévrankán jó nekik a fű. Nem fagyott el. Vigyázzatok a juhokra. Nagyon vigyázzatok.
A kiáltása visszhangjául már a háta mögül hallotta a vénasszony óbégató jajgatását. Ahogy félrevetett fejjel nekivágott a szélnek, látta, hogy az anyja égre vetett karjaival szaladt a házak közt, hadonászott, kiáltozott és a házakból emberek bújtak elő, mint az egerek, akik kimerészkedtek a halált hirdető harangozásra.
Az esőben megfürdött város felett, ázott tetőkön és köveken betegen fénylett a nap, felhők fátyola mögül. Az utcán lézengő emberek közt egyszerre feltűnt, mint egy világjáró vándor, lődörgő, kiadós léptekkel iparkodva egy barna ködmönös, izzadt tót. Részeg fájdalom és nagy gond vitte. Szemeivel fúrta magát előre és nézte, mint egy célba ért vágyat, csak nézte e zöldre meszelt házat, ahol egy nagy üvegajtó mellett fekete félkoporsó hasalt a falon és rajta egy nagy ezüstkereszt. A Legnagyobb Fájdalom. Ahogy megdöbbenten észbe torpant, az jutott eszébe, hogy „ez itt kint jó volna, elég volna”. Lassan végig tapogatta szemmel a megfeszített koporsót, meg is nézte és egyszerre eltűnt. Az ajtó felett egy kapocsra járó csengő pattant éleset. Mikor visszacsukta, feltartotta a fejét, egész a nyakára vetette hátra. Megint pattant a csengő. A boltban sötétség volt és ünnepélyes, hideg csend – mint a kisvárosi feketetáblás, fehér betűs „Temetkezési Vállalat” komor cifrálkodása szokott lenni, ahol a sok rekeszben egymás felett hátán fekvő szép és szebb és legszebb koporsók, miegymás mintha éppen azért volnának, hogy elfelejtessék kinek, minek szánták. Zsíros, fényes hátú állatokhoz hasonlítottak, amelyek a sötét hullámokból kicikkantják dombos hátukat. Kövér, őszbajszos, nagykalapos bácsi csoszogott elé és a bajsza alá ragadt ételek után csettintgetett a fogaihoz szorítva nyelvét. Vörös volt az orra és kék erekkel futtatott arcán kissé megbánó mosollyal duzzadt a bőven megcsapolt életélvezet. Nem úgy nézett ki, mint: aki élénk kontaktusban van a halállal. Kedélyesen dülledő hasán, párnás kezein e Világ kellemei éltek. Nagy tévedések a: „Dolores inferni”. Mikor meglátta a befelé szűkölő tótot, telihasú hahotázással jött előre és danolós hangon nyújtotta a kezét. Tót szavakat kevert a beszédjébe, hogy otthon érezze magát a jövevény.
– A… á! Dobri-i gyen. Köszöntötte. És rávágta találomra. – Te vagy az, Jankó?
Ondro szanaszét hordozta a szemeit. Egy koporsó fedelén meglátta magát, de olyan vékonyra nyúlva, mintha rétestésztából lett volna. Mintha csak még tegnap lett volna ott, alázkodó, nyávogó hangjára is ráeszmélt.
– Én már megint itt vagyok, pán Szlatinszki.
– Isten hozott Jankó! Jankó vagy te, ugye?
– Á. – Rázta a fejét a tót. – Inkább Ondro.
– Igaz a. Te Ondro vagy. Majd elfelejtettem. Hát mi újság van arra felétek, Ondrik?
– Semmi különös, kéremalásan, pán’ Szlatinszki.
– Hát tik hogy vagytok?
– Nem a legjobban, kéremalásan.
– Kell valami Ondro?
– Kéne.
– Mi kéne, ha vóna?
– Koporsó.
– Van, Ondro. Jó, finom, szolid munka. Kinek?
– Az asszonynak.
Szlatinszki papos áhítattal, dörmögve düllesztette felé a potrohát. Jó pap volt már ő maga is.
– Lux perpetua luceat ei! – Csakugyan az ajtó csillogó üvegén ragyogó nyalábban vágódott be a téli napsugár. Ondro körülsétált egy koporsót, amit Szlatinszki elibe húzott. Megkopogtatta a botjával, szépen döngött. Sok gondolkodás; szaglászás, emelgetés, sóhajtgatás után megkérdezte az árát.
– Neked, Ondrik fiam, de csak neked, harminc Zlatka.
– Zlat-ka? Haj… jajh. És hozzá fogott, hogy ölelő mozdulattal leemelje a tetejét.
– Mit nézel Ondro moj’?
Ondro körömmel piszkálgatta a belsejét.
– Keresek benne húsz zlatkát; ha van benne, akkor megér harmincat.
A koporsós korholóan rádörmögött.
– Hogy is van kedved tréfálni, te Ondro? Nem tréfa az, meghalni.
– Bizony nem… Harminc zlatke… Haszt a…
– Én félek tőle. – Meg is rázkódott. – Te nem?
– Nem.
A félrerázott ködmönujjából előkotorta a spárgát, és ráfektette a koporsóra.
– Akkurát. Hát ez jó lesz. Végigsimogatta a koporsó hátát, utálkozó szeretettel. A melléről egy zacskóból kiolvasta az árát.
– Isten álgya meg, pán Szlatinszki.
– Viszontlátásra, Ondro; Zbogom.
Nyögve a vállára emelte a koporsót, nagyot káromkodott alája kussadva és a jobb vállának feszített bottal segített, hogy le ne billenjen. A koporsós kenetes boros hangon kiáltott utána, hogy meglegyen a tekintélye.
– Dominus vobiscum.
A napfényben úszó utcán sokan sétáltak. Már dél felé járt az idő. Sok gyerek ömlött egy nagy házból is az utcára, közöttük sétabotos úrfélék is siettek haza. A járásbíróságról is kijöttek az urak. Egyik, szép bundást megismerte Ondro. Köszönt is neki a koporsó derekáról felé fordítva a nyakát.
– Dobri gyen, pán’ fiskál. És tovább úszott az emberek között a hórihorgas tót, vállán a fényes koporsóval a tiszta, kék levegőbe rajzolva, mint egy döbbenetes kép a mitológiából. Mint egy új Atlas; aki cipeli a vállán az Élet igazi szimbólumát. Mindenki utána fordult. Két kis kölyök sirisárizva táncolt utána és csattogtatták a könyvüket, csúfolódó énekléssel.
„Amott megy egy nagy tót,
farán van egy nagy fót,
vedd le azt a nagy fótot
edd meg azt a nagy tótot.”
farán van egy nagy fót,
vedd le azt a nagy fótot
edd meg azt a nagy tótot.”
Ondro nem hallott semmit. Mikor a város végére ért, összefont hajáról már zsíros cseppekben csurgott a veríték le a tarkójára, kivörösödött nyakán a fekete pettyekben ülő pórusok megduzzadtak, mint mákszemek a langyos vízben. Vitte vállán a nehéz terhet, a szél belekapott a ködmönébe és csattogtatta a koporsó fedelét. A széles, szabad határban tovalibegő koporsó, mintha repült volna és mint a fáradt, fantasztikus madár bukdácsolt a hegyeken meredő fák közt szétszakadt felhők felé. A híg saras út csillogva szaladt előre és hullámosan kúszott fel egy partra. Fent a parton, egy darab füves részen letette a terhet, óvatosan csúsztatva végig a hátán, és keresztbe támasztotta rá a botját. Most, hogy az órák óta nyakába nőtt tehertől megszabadult, majd összerogyott, reszketni kezdtek lábai alatta, megbicsaklott és ráült a koporsóra. Csupa merő víz volt és bütykös kezein ujjnyi vastagon kidagadtak az erek, lüktettek ugrándozva, mintha vizes állatkák volnának. Az éhség a fejétől a gyomráig hasított végig a párálló testben. Reszketve előszedte a szalonnát, kenyeret, a karját alig bírta odaparancsolni, ahová akarta és a kés táncolt a kezében mielőtt beleszaladt a puha szalonnába. Fogvicsorgatva kérődzött, szinte gyűrte magába az ételt. A fejében kopogott valami. Mint egy bagoly sötét szárnya, a mellére fojtogató nyomás ült. Rágta valami az agyát, mint egy kitartó féreg. Hajnal óta rázúduló baja, búja lassú gondolkodása lusta mocsárjából kezdett felbugyborékolni. Fáradtság… Kínlódás… Pénz… Halál… Halál. Halál! Lehorgadt feje előtt barnasárga tavalyi fű puhult a bocskora alá, mint egy jó állat bundája. Jaj a juhok… Szegényke juhok. A juhok. És hogy egész nap nem látta őket, ők, legédesebb, igazi testvérei szomorú, tanácstalan Bánatban sírtak a szívére. Nem volt maradása. És ahogy a hóna alá kapott, hideg csuromban didergett már rajta az izzadtság. Felkapta és vitte tovább a koporsót. A hegyek barna háta a téli napszállat lila homályába burkolódzott. A rengetegek síró zúgása lélegzetállítón száguldott át a völgyön és egyik oldalról a másikra támogatta az országút szélén ténfergő embert. Mégis sietve tört előre, mintha a távolból valami titkos mágnes vonná. Egy kanyarodónál, ismerős domb felett a torony nyújtogatta nyakát mereven és kémlelte, hová bújik a bokrok közt csíkba szaladó út az erdők alatt. Fellélegzett. Végre! Hálaistennek. A prévrankára agyagos gyalogút vezetett, a szürkületben némán pihent a sötét rét és a görbe fűzfák, mint rokkant vitézek ácsorogtak a homályban. Ondro letette a koporsót és a botjával hadonászva kaptatott előre. Mint valami ősállat panaszos kiáltása hangzott az estefelé csendjében a meggyötört testből áradó hang.
– Mi-il-káá, Milká!
Egy lány éles, örvendező hangja felelt rája.
– Bátya Ondro, maga az?
– Én.
Futottak egymás felé és a juhok ijedten nyekkentek el az útjukból.
– Még ti nem mentetek haza?
– Nem.
A lány hangjában szepegés volt. Az ember remegő testét elállotta a zsibbadt fájdalom. Fekete karikák szálldostak a szeme körül. Mintha fejbe vágták volna.
– Mér?
– Nem mertem.
A száján alig fért ki a szó.
– Megvan mind?
– Kilenc. A kos nincs.
– Hol van? Hol van!? süvöltött Ondro.
– Ott fekszik a bokorba.
Ondro odaszaladt a bokorhoz. A kos elnyúlva, hidegen feküdt ott, fehér fogacskái közül a földig lógott ki a nyelve. Szótlan letérdepelt mellé és nézte. Nem tudott hinni a szemének. Végigtapogatta. Csakugyan. A szemét elborította a sötétség. A kést vette elő. Már csak a bundája ér meg egy zlatkát.
– Bozse moj, bozse moj.
A lábánál kezdte felhasítani és kapkodó nyisszantásokkal szabadította ki az állat gyöngyházszínű testét. A lány szemben térdepelt vele. A munka néma borzalmát akarta enyhíteni.
– Reggel, hogy kijöttünk, nem volt neki semmi baja. Ette a füvet. Még játszott is. Délbe osztán. Csak elkezdett forogni. Addig forgott, amíg el nem esett.
Ondro kése nyomán puha, meleg belek loccsantak a földre és alvadt, sűrű, sötét vér csepegett körül az állatból. A kése és kezefeje a csuklójáig nyirkos volt a véres zománctól. Ahogy a kos nyakáról taposva cibálta le a bőrét, az egész fejről lehasadt a bunda és az állat emberképű, csontos arcából két dülledt szem, mint fekete üveggolyók meredtek rá. Borzasztó panaszt érzett a rábámuló üveges szemekből, a félre torzult száj, mintha felé bégetne. A szájában összefutott a keserű nyál. Mikor a lány is felkelt a térdeplésből, mintha villamos ütés érte volna. Karja a levegőbe merevedett, öklébe bele volt nőve a kés. Belevágta.
– Te!… Te… Te…
A sötétbe borult táj, mint egy halott óriás háta, egy mindent felivó lihegés után, elcsendesedett. A vizes réten hangosan menekültek a nyavalygósan süppedő bocskorok. Futott és csak a koporsónál állott meg rövid lélegzetvételre. Úgy érezte, mintha a balkezén összetört volna mind az öt ujja, ahogy a megnyúzott bárány bőrét szorította. Alig bírta elbocsátani és fáradt mozdulattal rádobta a koporsóra.
A hegyoldalba petyegtetett falu télesti dermedt álmába szorongó muzsikával dudált a szalmatetőkbe kapaszkodó szél. Az éjszaka fagyos csendje, bársony, halotti-takarója alatt az őrtálló kutyák küldték a Végtelenbe hangosan üzenetüket; az Élet mégis él. Az ablakokban – szanaszét – viaszos lángok ébredtek, és mint a kígyószemek villództak a felpüffedt sáron. A teher alatt kínlódó, lomha lépések áthangzottak a falu egész hosszán és a sötét árny átcipelte a koporsót mindegyik világos ablakú ház falán. Néhol fejek árnyéka támadt utána a lefüggönyözött ablakok mögött. Ondro betaszította a kaput. Odabent égett a lámpa. Az ajtó mintha magától nyílt volna ki és a szuszogó, morgó ember előtt felharmonikázott a nyanya hízelgő hangja:
– Gyere csak be, Ondro, gyere csak.
– Meggyüttem. – Szakadt ki az emberből.
A halálos fáradtság reszketve ült rajta és rémült ijedelem. De nyanya nyávogva csak tolta, tolta, úgy, ahogy a hóna alatt a koporsót fogta, be a szobába.
– Ezt nézd meg Ondro, oszt’, szójjá. Ha tucc! Nézd meg ezt a gyereket, Ondro. To je chlap! Ez oszt gyerek.
Ondro halálra vált arcán nyanya az öröm észbontó gyönyörűségét sejtette. Merev ajka, mintha az útban fagyott volna meg.
– Gye?-rek?
– Az. Még pedig a te gyereked. Olyan gyerek, hogy… hogy…
És nyanya két támogató karjával, egy anya áldó pózával, támogatta a részegen támolygó embert az ágyhoz. Az asszony, mint egy beteg tehén, fényes szemekkel feküdt az ágyon és boldog sóhajtással nyelte a szoba vastag levegőjét. A gyerek rongypokrócokba bugyolálva nyeffegett mellette, vizes szemecskéi csudálkozva néztek a semmibe. A csepp szoba vastag csendjében négy ember egyforma és mégis mennyire más, sóhajszerű lélegzetvétele nyugtalankodott. A nagy Sors sírni tudó sípjai…
Az ember reszkető, ügyetlen két kezével nyúlt a gyerek után. Közelebb tartotta a lámpához, lásson valamit belőle. Fagyott testében a hóolvadás áldott melegségében felereszkedtek a feszítőkötelek, és a meleg, jó édesség elöntötte egész testét. A felbizsergő erő megmozgatta a lábait. Óvatos, otromba lépésekkel ment a túlsó sarokba, a derekát roppantva lehajlott és felmarkolta a félrevetett, friss juhbőrt. Leterítette az asztalra, piros-kék ökleivel kisimogatta. A mellét elöntő meleg, édes lé lassan emelkedett fölfelé. Ellepte a nyakát, a viszkető két fülét és mikor a szeméhez ért, szivárogva ömleni kezdett és csurrantak kövér, nagy férfikönnyekben a háborgó lélek felforrt bugyborékai. Ráhullottak a kos bundájára, szétterültek, mint a fényes gyöngyházgombok, és a gyereket csókolni való vigyázattal ráfektette a telesírt bundára.
Mint fekete lepkeszárny, árny borult a szobára. A lámpa egyre halkabban sercegett és helyébe a tűzhely két piros szeme égett, mint valami boldog emberarc. A küszködő fény átcsillogott a fal mellett fekvő koporsóra. Mint egy jókora dög teste feküdt ott. Ondro leült a sarokba. Két térdére könyöklő tenyerére lankadtan horgadt a feje, mint egy kerek, fekete káposzta jégeső elviharzása után. Felpislantó szeme megakadt a fénylő koporsón. A gondolkodás lassú gépezete megindult. Mi lesz most azzal a drága koporsóval. Körülkutató szeme a nyanya mozgolódó alakján akadt meg először. Méregetni kezdte, vajon neki elég lenne-e. De nyanyáról az volt az érzése, mint egy vén fekete macskáról, csontos, szívós, girhes, hogy sohase lesz vége. Ám nem is való neki. Drága. Neki jó lesz az olcsóbb is. És most a felzaklatott lélek iszapos fenekéről – a lelkiismeret legmélyéről – lassan, mint a felhők közt kelő hold, kelt fel a Milka gyenge lányteste a prévranka sötétjében, a rét zörgő bokrai közt…
A hold, – az ős gazember – kaján képével széles, éles fényben benézett az ablakon és mint titkos menyasszonyi fátyol, átrezgett az álmos szobán.
