I.
I.
Abban az időben történt hogy a dicsőséggel teljes Arthus király hadnépével hazatért Avalun csodaszigetéről és fogolyként követte őt Merlin, a százesztendős varázsló, aki az almafák ama szigetének fejedelme volt. Mesélik, ez lett volna Arthusnak legsúlyosabb csatája, mert nem lovagi sereggel, pajzzsal pajzs ellen kellett küzdenie, hanem foghatatlan, titokzatos bűvölettel. Rettenetes volt a nem-apa-nemzette Merlinnek hatalma, szolgái voltak a föld koboldjai kik titkos aknákat ástak, a tenger tündérei, kik éjszaka az árral tülkölve fellovagoltak a partra, a viharok koronás madarai kik csapongnak a légi síkokon és az erdők fénylőhasú kígyói mind. Senki sem győzné elmondani a sok csodát és veszedelmet, de végtére mégis csak győzött az igaz lovagság, ki soha hamisat nem ismert, – Merlin tisztelt fogolyként vonult Arthus király diadalmenetében és kincseit hozta hűbéri adóul.
Lovagok és hölgyeik nem tudtak betelni Merlin ajándékaival: Ginovera királyné karneol nyakéket kapott, mely színében elváltozott, ha kísérőasszonyai közül valamelyik elveszítette szüzessége ékét – Sangive hercegnő beszélő madarat, ki szerelmes dalokat is tudott énekelni, Gavan lovag összetörhetetlen fapajzsot, az orvul lőtt nyíl visszapattant róla az áruló szívébe, Lancelot csodálatos gyűrűt, mely ha hűtlen lett hozzá asszonya, visszaszökött a lovag ujjára, Key, az udvarmester, kosárral avaluni almát, szebb sehol sem termett és sohasem fogyott kosarából, de sőt még Ivanetről sem feledkeztek meg, Arthus legkisebb apródjáról: eleven kölyöknyi oroszlánt kapott játszó és verekedő társul, gyermekét annak a nagy állatkirálynak, akit az arabus varázsló küldött volt Merlinnek Líbiából – és Ivanet felnővén az oroszlánnal való hancúrozás közepett, erős lett majdan, mint oroszlánja, ki mindegyre követte őt, amiért is oroszlános Iveinnek nevezték.
Csak maga Arthus király, a főhűbérúr nem kapott ajándékot. Csodálkozott is fölötte, de szelídlelkű lévén és a lovagi illem példaképe, mit sem szólt és beérte Merlin hódolatos alázatával.
A harcból tért lovagok nem sokáig nyugodtak virágos fekhelyükön, hölgyeik édes karjai közt, alighogy a nap, a büszke égi harcos átlovagolt a messze zöld hegyek sorompóin, megfújta Hey kürtjét és döngettek nagy pajzsokat, a lovagokat megfürdették hölgyeik szép kísérőasszonyai és legdíszesebb ruhájukat öltötték rájuk az apródok, azután mindannyian siettek a dómba, hálaadó misére. Szállott a tömjén drága füstje, rajta által ragyogott asszonyok szeme a hősök felé, nagy zászlók módjára lengtek a szent diák énekek, szomorúak csak hárman voltak: a varázsló Merlin, Taliesin, a tanítványa és Cynevare, az avaluni leány.
Miséről jövet lovagok és hölgyek szokás szerint ott sétáltak a dóm előtt és jókívánságokkal üdvözölték egymást, Merlin ott állott a tölgyfa alatt, sötétzöld achmardi szövetből volt a ruhája, maga is öreg tölgyfához hasonlatos: hosszú csavartnyakú madarakkal volt ruhája tarka, mint a tölgyfának ágai, ércszínű volt és komoly szakáll övezte arca, Merlin sosem volt fiatal és mondják, sosem is halt meg, ő volt a legnagyobb a varázslók közül. Szűz királylány szülte őt, aki szellemekkel ölelkezett Caermardyn kolostorában, apátlan gyermeknek hívták és nagy csodákat tett ő már Vortigern király alatt.
Akkor hozzá járultak a lovagok hogy üdvözöljék, maga Arthus király is, Merlin pedig ily módon válaszolt:
„Nemes mérsékletedet dicsérem király, és hogy meg nem nehezteltél, amiért tégedet egymagad ajándék nélkül hagytalak, holott még legkisebb apródodról is emlékeztem. De ne vélj olyannyira járatlannak e világ dolgaiban, hogy ne tudnám, hogy a hűbérúrnak azt kell adnom, ami legfőbb kincsem, jól tudom és bár szívem is szakad belé, elhoztam neked. Öreg vagyok immár és sok csodát megértem, téged tisztellek mindenek fölött, neked adom hát. Viszonzásul azt kérem, hogy büszke méneitek patája ne tiporja ezótáról Avalun magas füvét, páncéltok csörgése fel ne verje kerek kőtornyom nemes hallgatását. Öreg embernek, hagyjátok utolsó kincsemet, a magányos nyugalmat.”
Ezt mondván Merlin, bő ruhája ráncai közül arany kelyhet vont elő, drága ábrázatos ékességek futottak körül oldalán, úgy ragyogott a napnak fényén, hogy más mint Arthus király, lehunyta volna szemét. De hozzáedződvén aki ránézett, örömmel telt el szíve annak.
„Íme lásd, Arthus”, mondotta Merlin „ez a FÖLDNEK KELYHE. Tubalchainnak műve ez, az óriás ős-kovácsé és kevéssel azután készült, hogy Ádám és Éva elől a paradicsom útját elállta lángpallossal az angyal. Két kelyhet készített Tubalchain: ez itt a Földnek Kelyhe – ebből a kelhelyből itta Noé a föld borát, ebből öntöttek italáldozatot Jeruzsálemnek oltárkövére Salamon templomában, majd Rómába került a templom többi ékességeivel és ebből ivott Algabal császár, gyöngyöt olvasztva borában. Ez a Földnek Kelyhe: akié a kehely, azé a föld, annak számára kitárja mellét mint egy édesanya, haját hiába tépázza karmaival a viharok koronás madara, itt áll erősen és virul, mint a föld virul tavasszal – és így virultam én. De öreg ember vagyok és te legyőztél engem.”
„A másik kehely pedig az ÉGNEK KELYHE. abból itta a tizenkettő az utolsó vacsorán az Eleven Vér borát és a lándzsadöfte sebből a Golgotán abba csorgott az Eleven Vér bora. Grálnak hívják azt a kelyhet, választott lovagok őrzik Mont Salvageon, a vad hegyen, minden esztendőben leszáll az Égi Galamb és amikor szárnya éri, glória látszik a kehely körül, mint az Úr szentjeinek homlokán.”
„De Mont Salvagera minden élő közül csak én tudom az utat, odamennem nekem sem szabad és senkinek, hacsak nem az Ég Lovagjának, kit szent csodájával maga hív a Grál.”
„Annak okáért, föld legkülönb lovagjai, örüljetek a Földnek Kelyhével, mely amannak szakasztott mása, igyad belőle, Arthus a királyok borát és légy örömmel magad is csordultig teljes, mint tavasszal csíráztató nedvekkel a föld.”
„Hogy őrizze és tisztán tartsa a kelyhet, veletek marad Cynevare, az avaluni leány, mert ezt a tisztet csak arra kiszemelt szűzleány töltheti be, éppúgy mint a Grál szolgálatát. És hogy a leányra gondot viseljen, veletek marad Taliesin, az én hű tanítványom, minden titkomnak ismerője.”
„Ily módon itt hagyom két utolsó társamat és ezótától egészen magányos leszek. Vártam az égi jelet, mely feloldaná legyőzetésem gyalázatát, de nem jött. Ha engedelmet adsz, király, alkonyatkor fekete lovamon visszatérek Avalun szigetére és úgy lehet, többé nem látjuk egymást.”
Merlin ezután a dóm körött fekvő temetőbe ment, hogy barátainak, az immár holt brit királyoknak sírjánál imádkozzék.
A lovagok hazafelé indultak, Arthus király palotája előtt új pompával találkoztak: ismeretlen lovag vágtatott fel éppen fényes kíséretével. Ló és lovas tetőtől talpig vörös volt: vörös a sisak tolla, vörös a páncél és a pajzs, vörös a nyereg és a ló terítője, vörös volt a lovag kardja mint a vér, amelyre éhes, vörös rubintokkal volt kivert a markolatja – öltözetét kígyótestű szalamanderek kovácsolták, akik lángok között munkálkodnak. És amint levette sisakját, vörös volt arca a páncélrozsdától, mely sisakjáról rátapadt és vörös volt a haja is.
Arthus, a vendégszerető király, örömmel fogadta a vörös lovagot, akinél délcegebbet és gazdagabbat ritkán látott, lakhelyet jelölt ki számára és szolgáló apródokat. Még nagyobb lett öröme, mikor a lovag megmondotta nevét, mert híre a fáradság nélkül szálló Albatrosz madár módjára bejárt messze tartományokat.
A lovag pedig, aki hogy lemosta szép arcáról a fegyverrozsdát, engedelmet kért és Merlin, a varázsló után tudakozódott. Meg is találta Merlint Uter Pendragon királynak, Arthus atyjának sírja fölött.
„Ha te vagy Merlin, a nagy varázsló, akkor téged kereslek. Ither a nevem, a bizánci császárnak vagyok bíborban született herceg öccse, lovagi híremet hét ország apródjai mesélik. Kolostorokban iskolákat tanultam, mint a hét tudományokban, valamint művészetekben jártas vagyok. Az egész világot átlovagoltam kalandok után, hajóztam a jéghegyeken, Thuleban is voltam és az Arany Szigeteken, boldog Arábiában találkoztam egy bölccsel, aki megtanított a csillagok járására. Ez a pogány bölcs az örök csillagok változó arculatából csalhatatlan kiolvasta, hogy van egy dolog a földön, aminek Grál a neve. Akinek birtokába jut, azé minden dicsőség. De nem nyerheti el más, csak Istennek választott lovagja.”
„Azótától a Grálé minden vágyam és szerelmem. Asszonyok csókjának vásott az édessége, győztes lándzsáim tompán és unalmasan konganak az ellenséges pajzsokon. Kerestem mindegyre a Grált, a kincses Indiákat hiába hajszoltam által és a János püspök napkeleti birodalmát, jártam a Nílus sose látott forrásainál és napnyugaton, az Árnyak sivár Mezején. Sátram előtt ültem az éjszakákon át, felhők között a titokzatos kehely ó hányszor felderengett. Felvertem a sivatag délibáb-palotáit – havas hegycsúcson, honnan a zerge is megszédült, Megszállottat találtam, megsúgta nékem a titkos:”
„A varázsló Merlin őrzi az ős jelekkel rótt pálcát, melyen a Grálnak útját olvashatni. Íme eljöttem hozzád, Merlin. Tudom legyőztek, örök gyalázat tépi meg mocskolva ősz hajadat. Én király vagyok, hadseregek állnak elő egy-intésemre, szörnyű bosszút állhatok érted, mely még a te vén varázsló szívedet is megenyhíti, és újra fog ragyogni Avalun ős hatalma. Ha a pálcát, a titkos jelekkel róttat nékem adod.”
Merlin felelte: „Bár tudom bejártál volt minden tartományokat az ég alatt, a Grálnak fényét sose fogod látni. Te nem vagy Istennek választott lovagja.” És tovább imádkozott Uter Pendragon sírja fölött.
Ivanet, a kis apród a palotába érvén, tüstént az ajándék-oroszlán ketrecéhez tartott. A fiatal állat mozdulatlan feküdt egy sarokban és nem nyúlt az elébe rakott ételhez. Zöld szemei nem néztek Ivanetre, aki mindjárt látta, hogy a kis oroszlán igen szomorú. Néven szólítva becézte, „Lionet”, mondotta neki, „hát miért búsulsz, látod ez órától én leszek a te urad és barátod, engem Ivanetnek hívnak, nem kell tartanod tőlem, én nagyon jó vagyok és Arthus király legkedvesebb apródja. Gyere ki, Lionet az erdőbe, együtt fogunk vadászni madárfiókra, megrémítünk rőzsét gyűjtő jobbágyasszonyokat, felkutatjuk róka koma rejtekét és ha leányrablóval találkozunk, megöljük.” De az oroszlán nem mozdult, Ivanet lefeküdt melléje a ketrec kövére és szomorú volt ő is.
Akkor az udvaron keresztül ment Taliesin és Cynevare, az avaluni leány, szótlan egymás mellett, mintha magukban valami lassú, titkos értelmű dalt dalolván, annak ütemére lépnének. Ivanet kiszaladt elébük és kérve kérte Taliesint, mondaná meg, miért búsul a kis oroszlán. Taliesin elfordította fejét. De Ivanet mindegyre kérlelte, mígnem Taliesin lassan megsimogatta a kis apród fejét és aztán szótlan, tiszteletteljes mozdulattal, mintha valami előírt szertartást teljesítene, kitépett két hosszú szálat Cynevare aranyhajából. A két szálat az oroszlán nyaka köré kötötte és ennél a póráznál vezetve ment Lionet, ha szomorúan is, amerre csak Ivanet akarta.
Ivanet büszkén sétált oroszlánjával Taliesin után, az udvar népe csodálta jobbról is, balról is, amíg el nem értek a terembe, mely Cynevare lakául jelöltetett ki. Itt leült Cynevare és Taliesin és ők sem nyúltak az ételhez, szótlan ültek, akárcsak a kis oroszlán. Néha valamelyikük az ablakhoz lépett és furcsa, lassú, mintegy előírt mozdulatot tett, mintha intene valaki után vagy talán valakinek elébe.
Akkor belépett Gavan és Lancelot, Arthus királynak két legszebbik lovagja. Mindkettőjük szívét akaratlan megnyerte az avaluni leány és versengtek, melyikük fogja bírni kegyeit. Cynavare illedelmesen csókkal üdvözölte őket és leültette a széptakarós kerevetre. De nem volt ez vidám vendéglátás. Bármit is mondott a két lovag, Cynevare nem mosolygott és Taliesin nem beszélt. Nem is maradtak sokáig, engedelmet kértek, amint illik és rosszkedvűen elmentek.
Ither, a vörös lovag, a cinteremből egyenest Cynevare lakába sietett és félrevonta Taliesint. Figyelmeztette a szomorú magányos sorsra, mely vár rá Arthus udvarában Merlin eltávozta után, egymagában titkaival és csodás dolgokat művelni bénán. Felkínálta barátságát és hatalmát, szabadulást ígért neki és az őrizett Kehelynek, bosszút és hűbérül tartományokat, ha – megszerzi neki az útmutató pálcát. Bármit is beszélt azonban, Taliesin mit sem felelt.
Akkor Cynevarehoz fordult Ither, bevárta míg magukra maradtak és szerelmes dolgokat beszélt, mondván: „Hidd el, ezer tartományt bejártam, mennyi szép asszony szerelme volt az enyém. Ha meggondolom, ó mennyiféle az asszony: volt, pogány leányok sátrában néztem bűvölten a bűvös táncot, ír kolostorok fejedelemasszonyait meglestem éjszakán, tengeri tündér vendégelt gyöngypalotája gyöngynyoszolyáján. Drága szüzek mosolyának pírja páncélomon, hercegnők gyűrűs kezének érintésétől selymes lovam sörénye, királylányok sírtak tornyukból utánam, a távozó után, tehetetlen bánatban felszúrták tűjükkel keskeny kezüket, nézd: piros a rubint kardom markolatján – és mégis, Cynevare, te mindenkinél csodálatosabb, én mindet-mindet elfelejtem, eldobom emlékezetüket, mint kincses rakományt hajóból, mely végső tengeren a végső zátonyra futott, honnan már nincs menekvés – és a hajó boldog szigetté lesz, lobogók köszöntik majdan a hajnalt, ó engedj örökre pihennem szívednek édes zátonyán, tűzzed ki ajkadra mosolyod várvívó zászlaját.”
De valamint vannak holt várak, melyeknek nem leng zászló feltámadásig, oly módon Cynevare sem mosolygott.
Amikor Ither kilépett a teremből, találkozott Gavannal és Lancelottal. Ez a két lovag most azt hitte, hogy Cynevare a vörös lovag miatt utasította vissza őket és kihívták Ithert fegyveres viadalra.
Összegyűlt Arthusnak egész udvarnépe és sajnálták Ithert, a vörös lovagot, hogy vendégsége első napján már szégyent kell vallania, mert sem Gavant, sem Lancelotot le nem győzte senki bajvívásban. Először Lancelot állott ki, a Tó ura, az asszonyok szeme fénye. A második torna volt Gavané, Lot király fehérpáncélos gyermekéé. Soha annyi szép asszony nem nézett még harcot, soha ilyen harcot nem nézett még szép asszony szeme. Szörnyen egymásnak rontottak a harcok vad kovácsai, lándzsákból, melyeket elpazaroltak, erdő nőhetett volna, lovuk dőltével úgy hullott a kardcsapás, mint sziklák zuhannak a völgybe. Aztán birtokra keltek, gyilkos karokkal összeakaszkodtak, harmadik határban rémülve hitték, hogy megindult a föld.
Arthus király és minden udvarnépe előtt Lancelotot és Gavant legyőzte Ither lovag.
Lovagok és hölgyeik ebédre gyülekeztek Arthus király márványpadós nagytermében és leültek a híres-neves kerek asztal mellé, mely azért volt kerek, hogy senki se lehessen mellette ülvén első és senki se utolsó, mégis a legdíszesebb hely azé volt, aki Arthus király és Ginovera királyné között ült, ez nap Itheré, a vörös lovagé.
Apródok körülhordozták a kézmosó edényeket, azután arany és ezüst tálakon bevonult a lakoma. Key, az udvarmester, aznap kitett magáért, több baromfit és vadat öltek le, mint amennyi harcos elhullt Arthus király száz csatáján.
Mikor a pecsenyéhez értek és kis Ivanet eltűnt, melyet hordozott, a hatalmas tál alatt, fehér ruhában belépett Cynevare, az avaluni leány, és vörös itáliai borral telten Arthus elébe helyezte Merlin csodálatos kincsét, a Földnek Kelyhét. Mindenki a Föld Kelyhét nézte, mely ragyogott, mint szentélyek mélyén örökmécs aranyos edénye a ki nem alvó vörös fény körül, és mindenki Cynevaret nézte, aki mikor mélyen meghajolt Arthus előtt, nem mosolygott, mint illedelmes leányok szoktak.
Key, az udvarmester, meg nem állhatta gúnyolódás nélkül: „Furcsa népek ezek a mi vendégeink. Taliesinnél a most megevett ponty is beszédesebb cimbora volt és ama bánatos kőszentek a dómban virágosabb kedvűek ennél a leánynál. Cynevare, te vagy Avalunnak legsavanyúbb almája.”
„Ha savanyú alma vagyok is” felelte csendesen Cynevare, „csak azért, mert nem jött még el a megérés ideje.”
Mert tudnotok kell, hogy Cynevare nem csak honi földje után való bánatában hunyta le ajkát a mosoly elől, amikor a Föld Kelyhének kiszemelt őrizője lett, hétszeres fogadalmat kellett tennie oltár előtt, hogy sosem fog mosolyogni mindaddig, amíg el nem érkezik Istennek választott lovagja. Taliesin sem ostobaságból hallgatott, hanem mert ő meg fogadalmat tett, hogy meg nem szólal, míg Cynevare mosolya jelt nem ad. Ha szólt volna, püspök nem sem lett volna bölcsebb beszédű nála.
Azután mindenki Ither lovag dicséretét mondotta, a bajvívóét, Gavan és Lancelot szégyenkezve hallgattak szemközt ülvén. Sok csodás kalandját tudták mesélni, akik szomszéd országokban jártak: irdatlan griffmadártól hogyan szabadított meg három hercegkisasszonyt, akiket a nagy állat elrejtett égig nyúló sziklán rakott fészkében, halászokat pusztító tengeri szörny-cethallal hogyan vívott meg vízben úszván, Thesszália koromsötét barlangjában háromszáz halottal harcolt, kiket hiába sújtott kardja, vértelenek voltak és elevenen vérét itták. Igaz lovag volt, veszedelemben lévők gyámola, félelem nem-ismerője és hamisság sosem lakott szívében.
Arthus király emelte serlegét, mondván: „A Földnek Kelyhét először érinti mostan ajkam és üdvözlést iszom Ither lovagra: lenne jól vendégelt vendége kerek asztalunknak, folttalan híre-neve fényeskedjék továbbra is, mint íme a Földnek aranyos Kelyhe, majdan világ végén idegen országokban szívesen gondoljon vissza Arthusnak kerek asztalára.”
„Megállj Arthus király”, kiáltott Ither lovag, „nem ihatsz még üdvözlésemre, sérelem ért udvarodnál, mely még megtorlatlanul éget.”
Mindenki felháborodva unszolta, mondaná el.
„Arthus király, igaz lovagnak ismersz engem?”
„A kerek asztal királya vagyok, még sem láttam tenálad különbet.”
„Hallottatok mindannyian viselt dolgaimról, úgy vélem nem hívatlan akarás, hogy őrzője kívánok lenni a szent Grálnak. Hosszú évek óta minden harcomnak a Grál volt végső célja, és ha a pajzsok, melyeket a gyengék védelmében bezúztam, volnának a Mont Salvage fala, akkor már színről-színre láthatnám a Grált. Udvarodban van egy gonoszindulatú, irigy és fösvény vén ember, Merlinnek hívják az igaz lovagság eme szívbeli ellenségét, ő őrzi a Grál útját mutató pálcát. Kértem tőle, megtagadta. Visszatér szigeti magányába és hiába lesz ez órától kiválasztott lovag, a Grált immár el sosem éri. Kérlek tehát, kényszerítsd Merlint, aki hűbéresed, adja nékem a pálcát.”
Arthus király arca elborult, nagy sokára felelte: „Ha azt mondom, Ither, hogy te vagy a legkülönb lovag, még nem mondottam azt, hogy te vagy az ég lovagja. Mert bár mily gazdag is légy lovagi erényekben, az ég lovagjának legfőbb erénye az alázat. Az ég lovagja olyan alázatos, hogy nem is tudja, hogy ő az ég lovagja és mikor elindult a Grál felé, nem is tudja, hogy ő a Grált keresi és aki keresi, sohasem találja. Különben is Merlin a vendégem. Kérésedet, Ither, nem teljesíthetem.”
Ahogy ezt kimondta, rettenetes dolog történt. Ither felugrott, arca is vörös volt, mint páncélja és ezt kiáltotta:
„Egy kérésem volt király, azt is megtagadtad, ám lássad. A Földnek Kelyhét vissza nem kapjátok, csak Merlin pálcájáért.”
Ezzel felragadta a kelyhet, a piros bor Ginovera királynő ölébe ömlött és végig drága ruháján, kehellyel a kezében kirohant a teremből.
A hallatlan sértés oly módon érte a lovagokat, mint mikor bizonyos végzetes órákon valamely állat hirtelen megszólal, bizonnyal Itherből is valamely rejtett állat üvöltött ki és erre a jelre felborult minden, valamint a sosem ingó kerek asztal. A kirohanó lovagok apródjaikba ütköztek, hiába kiáltoztak fegyver után, mert izgatott apródjaik megbotlottak a felhalmozott kardok tömegében és megvérezték ruháikat. Az éktelen lármára mely támadt, a kakasok az udvarban íme mind megszólaltak, engedelmes paripák vadultak körül és neki a falnak, sólymok lekaparták sapkájukat és kiáltva kerengtek. Várjobbágyok üvöltő processzióban rohantak az udvarra és döngették a kapukat, melyeket bezárt előlük a siránkozó rémült cselédség. Taliesin megbúsultában és egymaga nem kiálthatván, öklével akkorát csapott a felborult kerek asztalra, hogy annak egy darabja letörött. Merlin is meghallotta a lármát a dóm előtt, kiragadott egy roppant sírkeresztet, azt lóbálva rohant az utcákon keresztül és nyomában mind a koldusok, aggottak, nyugtalan szívűek és akiket esztendőben egyszer ha látni. Szembe került csapatok egymásnak estek, ki sem tudta, hol van barát vagy ellen. Füst szállt fel: a magtárakban hirtelen tűz ütött ki, az udvar díszkútjáról a szobor roppant loccsanással beesett a vízbe, a terem nagy márványoszlopa hosszában megrepedt és a süket toronyőr félreverte a harangokat.
A vörös lovagnak pedig híre-hamva sem volt.
